Imre! Mikor kaphatom meg az összeset? Tudom, már elfogyott! Egyébként: Borzongató. Jó vers. Sajnos nem akarok mostanában politikailag megszólalni, mert a véleményem nem optimista, és remélem, hogy nincs igazam.

Livia, mára nincs "politika", mert minden azzá vált nyilvánvalóan és ha minden az, akkor semmi nem az. Minden nap úgy vagyok már mint éj-jel. Haldoklunk és ezt nevezzük életnek. Te is pont ugyanazt érzed, mint itt már sokan mások, csak a röghöz kötöttek nem érzik még, hogy vége van a dalnak és új nótát komponál a balalajka.

Imre!

Szeretek idézni és felidézni veretes sorokat, mert nem búskomor vert sorsról szól még a mulandóságban sem az, akit az élő lélek mozdít minden léleg(k)zetben. Zrínyi sem volt híján sem szónak, sem tettnek, s akkor is kész volt a harcra, míg kardja a hüvelyében pihent. Költő, politikus, s mint hírlett, hadvezér. Szerette volna, úgy hiszem, ha "okos fokos, lófõfejes táltos csillagokat látós, mely odacsap ha égi rokonok mokány lovon ügetve szikrapatkós tüzet lihegnek nyakadba" fegyverré váló emberekből állt volna a HAZA.

Van ami időtlen.
Van ami szívhez szól.
Van, ami elgondolkodtat:
Vajon a magány a mag ágya - e, vagy elidegenedés a személyes sorstól?
Sok kérdés.
Jó vers.
Mert sok lesz a kérdés,
de csak egy a felelet.
Igaz.

Üdv: SZAZSUAY

Hoztam én is egyet... fogadjátok SZERetettel!

Egykor az Ember

Egykoron az ember tudott még jót tenni,
Az éhes gyermeknek szívből adott enni,
Ha hideg volt, hajlékába szívesen behívta,
Önzetlenül támogatta, ha beteg volt, ápolta.

Egykoron az ember még hallgatott szívére,
Jól tudta ki szegény, az ugyanúgy a Testvére,
Aki fázott, azt meleg ruhába bújtatta,
Ha kellett a sajátját is bátran ráadta.

Egykoron az ember nagy fájdalmat érzett,
Ha látott valakit, ki sebeiből vérzett,
Életének legnemesebb célját élte,
Ki szívének fontos volt, meghalt volna érte.

Egykoron az ember, nem csak halmozott,
Amije volt, azon bárkivel osztozott,
Attól szállt magasba a tiszta Szelleme,
Ha nagybetűs EMBERSÉG lett az ő jelleme.

Egykoron az ember még nem gyűjtött tárgyakat,
Autót, cipőket, hatalmas házakat,
Amit a nagy szükség megkívánt ő tőle
Csak annyit óhajtott őrizni belőle.

Egykoron az ember még attól ÉLT, hogy adott,
Akkor is, ha cserébe semmit nem várhatott,
Az vitte az Égig szelleme szárnyait,
Ha mindig segíthette rászorult Társait.

Egykoron az ember nem a pénzt számolta,
Nem az élettelen kacatjait rámolta,
Gyermekeit mindig megóvta mindentől,
A pusztító vihartól, a kísértő ördögtől.

Egykoron az ember ismerte a dolgát,
Jól tudta, hogy Ember és Ég alkotnak egy formát,
Érezte, hogy csak, aki a szívéből cselekszik,
Egyedül ő az, ki az Ég felé igyekszik.

Egykoron az ember, még jól tudott Szeretni,
Mert nem akart világi vágyakat kergetni,
Kergette ő gyermekeit vidáman a kertben,
Tudta jól, ha Szíve helyén, akkor minden rendben.

Egykoron az ember a Lelkét kitárta,
Gőgöt, irigységet magából kizárta,
Akkor lett a boldogság a saját erénye,
Ha mások mosolya lett az ő legfőbb reménye.

Egykoron az ember semmitől sem félt,
Mert az Égnek tetszetős volt, ahogyan Ő élt,
Mára az emberek már mindentől FÉLnek,
Mert önszeretetükben, csak magukért élnek.

Mára az ember megtörte a formát,
Elsődleges célja, hogy megtömje a gyomrát,
Elszakadt az Égtől, erőt ad a gőgnek,
Büszkén hajladozva, hódol az ördögnek.

Mára az embernek sötét az elméje,
Önérdek, gonoszság költözött beléje,
Nem akar ő már felérni az Égbe,
Csak a mammon eszközét tömködi zsebébe.

Mára az ember nem segít a társán,
Az emberélet megmentése mára csak egy vásár,
Eltaposni mindet, ki utunkban gátol,
Átlépni a gyengén, önimádó mámor.

Mi az, ami fontos lehet ebben az életben?
Hát nem az, hogy segítsük egymást mindig mindenben??!
Kinek roskadásig tele az asztala mindennel,
Miért nem osztja meg az éhező lelkekkel?!

Mára az ember ideje lejárni látszik,
Mert lelke, a sikerért a sötéttel játszik,
Szívében mára a jóság hűlt helye,
A pénz az ő egyetlen, hamis istene.

Mára az ember elbukta a leckét,
Önös érdekekért eladta a lelkét,
Közömbösen nézi bajba jutott társát,
Démonjai közben saját sírját ássák.

De már elkészült a Világ, min nincs sötét folt,
Mert olyan ott az Ember végre, mint egykoron volt!
De ne hidd, hogy meghívót visz majd a POSTA,
Mert ide a belépő, a legszigorúbb rosta!

Magány elöl csak a halál a menedék. Igen, ez naponta eszembe jut kétszer is az utóbbi időben. Az utolsó mondatban minden igaz,aki már megjárta a klinikai halált az igazolni tudja. Felkészítés, amit már évek óta olvasok,nehogy pánik depressziós legyek.

Ahogy olvastam meg ihletett és lett alább egy gyors szösszenet.

Örülve fénynek és tiszta égnek míg lehet kéken sárgán majd zöldbe bíborba burkolózva hátrahagyva hajnal porát
szétszórva.
Tenyeret felfele, engedve hogy hullajtsa rád tiszta éterikus láthatatlan csillámait.
Egykor még bolyongtál és tudtad nem mutat az utad újat csak létezésedben megtetted feladatod.
Belső szemeddel mindent látván soha senkit sem hagyva árván meneteltél előre amplitudoid birtokában.