Mondd Imre!

Azon túl, hogy szószöveted hímes és lélekbe markolóan fájó, s csupán kevés benne a szárnyat adó derű, mert bú és élet, s életrevalóság egyidejű csomói tartják össze, megszólal e benned most a biztató magyar jövő? Mikor mond Imre szíve ilyen bizton tudó költői szavakat? Vagy szavak helyett most merítkezzünk meg a csendben?

A hallgatás válaszával nem könnyű úgy élni, hogy egyet is értsünk, mert az a kis tobozmirigyes adóvevő már Atlantisznál csorbulni kezdett.

Szép sorú, jó sorsra érdemes szavak fehér lapon. Afféle lélekkotta.

Legyen szép, áldott megigazuló napod!

Zs.

Köszönöm.
Jó kör, Imre!
És nem alkohol részegült korsóürítés után.

Tisztulj! Tágulj! Így „takarítom” révült Mag-om. Különben a rémület legyűrne. A cigány-virtus meg felettem, nem isteni minőségben, a zsidó tulaj szövetségeseként táncol az idegeim húrján. Kikelek magamból –„Takarodj!”- tőmondattal takarítok, mert sokszor nekifutottunk már a szóból való megértetésnek, de csak a rövid „kussból” értenek. Rítussá vált, és megtanultam tőled annyit, hogy most már ne morzsoljam fel önmagam, ne ragadjanak el az indulataim. „Katonásan” elbődülök: Na söprés! – nem éppen női lélekhangú. De, ha belesírok a világba még hangosabbak. Jó pszichológus vagy Imrus. És amikor ide kalandozom, jótollú lélekemelőre lelek.

A söpredék söprése Muszáj Herkulessé tesz.

Oszló sötét még derengéskor sem megvilágosodás, de fáklyával tűzzé válhat a világ.

Szerintem a mag-ar sokat ér, csak a rostálni való magyarkodó pernye-lélek megfullasztja. A szita meg nem szkíta. Kiváltság, ha még élő lélekként jeltüzeket gyújthatunk.

Remélem nem vagyok „bárdolás”-latlan!

Írj, Költő! Ne hallgass!

A dicsőség tán-tán odább van, de a lélek örül.

Zs.