...

Születtem, mikor senki se látta,
egykoron, egy másik világra.
Borzongtam, s ha anyám tudna
ölelne, s vinne magához, túlra!

Magamat formázom, ha jól esik, hibázom,
de nincs már kinek hangja rám szól,
bölcsõmre rászakadt a jászol.
Velem beszélve játszol.

Kétszer születtem, mire emlékszem,
S mire emlékezni megtanulok,
megszületek újra, ahány életre, hol
megannyi élettelen múlatja idejét.

Forgatom a bajlódók fejét, ingatom
elõre-hátra, a karom lendítem,
mert a mozgásban az agy-helyben
állás egyedül az EGY, az uralom.

Anyám, ha élne, még nem élnék, s
apám sem élne már bennem,
mert mióta élek, aggódni megszûntek,
s akkortól, éppen csak, de vagyok.

Itt sûrûsödik bennem az éltetõ erõ.
Igazság gyökerét rágom és tudom,
ilyen az ernyedtség a robbanás elõtt.
Szememre nem jön szelíd álom.

Csak egy pillanat kell, csak egyetlen
szemhunyásnyi idõ, amiért itt vagyok.
Sorsomba beleláttam, s ha dolgom
elvégeztem, mindent itt hagyok!

Nem sietek és rá sem érek, de egyedül
sem vagyok, ahogy a gyermek, akit
testvérét õrizve, nem hagyják magára
a nagyok, s így soha nem lesz árva.

Megszületek százszor, ha kell,
és nem tekintek hátra!

postaimre 2013