Ó mennyi vár alatt vártak már hadat
míg városok múltak el feledve sok
keservvel tele zord idõt lengetve
felette gyászos lobogóit hit és akarat.

Ó mennyi vér csorgott erekben egykor
patakokba gyûlve míg emberek hevülve
néztek farkasokkal szemet szemért
ki most fogkövet véset s koronát remél.

Hol vagy hát Hektor?
Dicsõséget már senki nem remél.

Értelemmel mértékkel mértem könnyedén
arcokból törött tükrök köröttem
könnyekbõl rítt szemet szerettem
sóhajok vásznába kötve a mélybe lökve.

Suhanó árnyként követ minden kétely
mely vehetetlen vágyként feszíti elmém
roskatag zsindelyes viskónak állít be
palotát hurcol csigaház helyett a métely.

Gyalázva válsz egyre jobbá a jobbágyok
közt nem bocsát meg magadnak sem úr
sem szolgája nem lehetsz ha nem leszel
szabad szerelemmé nem teszed magad!

Vissza-vissza tér egy meg nem álmodott
élet gépekbe oltott harangzúgás tornya
ormos sziklán kopár csend nem változott
sután múlik a lárma és létre jó a rend.

Iszony?

Ó mit ér csupasz szív ha benne izom
mint a húr mi elpattanni készülve még
felsikolt halkan nem zavarva kéretlen
fület vidáman dalolja: A véretekbõl iszom!