Köztársaság és királyság . Míg sok országban a demokrácia fogalma körül dúl a vita, az a fogalom, amely ugyanilyen szóháborúskodást váltott ki a múlt században, a köztársaság, már annyira elfogadott, hogy az emberek általában fel sem figyelnek rá. Vagy mégis, itt-ott. Francia barátaim jó százalékban royaliste-nak mondják magukat, a köztársaság esküdt ellenségei és a Comte de Paris-t akarják trónra tenni. Ugyanezek csodálkoznak, hogy Habsburg Ottót Ausztria vagy éppenséggel Magyarország nem hívja vissza, és titokban egy "danubiai" szuper monarchiáról álmodoznak - miután elődeik, pl. Clémenceau, [sic!] 1919-ben az osztrák-magyar birodalmat felrobbantották, tulajdonképpen saját maguk kárára is. De még egy brazil parlamenti képviselő is vissza akarná helyezni régi trónjára a Braganca császári családot, és népszavazást követel, amely eltörölné a korrupció által sokszorosan megterhelt és megtépázott köztársaságot, mely a múlt század elején, szabadkőműves termekben született.


Írta: Prof. Molnár Tamás.

Ennek ellenére kevés kivétellel, a királyság lejáratta magát (Anglia, skandináv országok és Japán, Jordánia, Szaúd-Arábia még tartja magát), és a botrányok az első családokban, mint a brit meg a monakói, valahogyan jelzik, hogy az immoralitás kikezdte már őket. Ez pedig előjele lehet a kopásnak. A köztársaság tehát majdhogy univerzális, így alig akad gondolkodó és jogtudós, aki vizsgálná struktúráját és eredetét, létjogosultságát és változatait. Pedig érdemes lenne. Elsősorban annak megvilágításában, hogy a legnagyobb klasszikus gondolkodók, Platón, Arisztotelész, Cicero és a sztoikusok mind a királyság mellett tették le a voksukat, azt tekintve természetesnek, és irtózva a népi szuverenitástól, melyhez a köztársaság vezet, hiszen az ezerfejű nép nem lehet önmaga felett szuverén; ezt elképzelni annyit jelent, hogy minden polgár úr elsősorban önmaga fölött, hogy mindenki racionálisan gondolkodik és ura saját szenvedélyeinek. A király sem feltétlenül erényes ember, írja Pascal, és nem erényei miatt választják. De a civil háborút elkerülendő - már pedig ez a legnagyobb közbaj - a folytonosságot valahogy biztosítani kell. Ezt csak egy ember személyében lehet megtenni. A rossz király is jobb az anarchiánál. Ő legalább a pártok fölött áll, tárgyilagosabb, mint az érdekeiket a közjó fölé helyező pártok.

Ez nem az egyetlen argumentum a köztársaság ellen (melynek elnöke: Mitterand, Clinton, Göncz Árpád pártember, így részrehajló és terheli hivatalával a közjót). A szó maga kétféle államformát jelez, ezt gyakorta elfeledjük. Egyféle köztársaságot "klasszikusnak" mondhatunk. Ilyen volt Athén és Róma, a középkori Velence, később Genf, majd Svájc és az Egyesült Államok. Ezekben a királyság "külföldi", idegen volt, az etruszkok Rómában, az angol monarchia Amerikában, vagy egy olyan föderáció teremtette volt őket, amely kis méreténél fogva a nép uralmát hirdette zászlaján. A királyság itt, amennyiben az volt az eredeti forma, mint Athénban és Rómában, egy gyors felkelés által lett megdöntve, úgyhogy a krízist el tudták kerülni. Aiszkhülosz ad hírt nekünk tragédiáiban, hogyan történt ez Athénban, és Titus Livius számol be a történtekről Rómában. De nagyon érdekes megfigyelni, hogy mindkét esetben a békés átmenetet az is jellemzi, hogy a király (baszileosz, rex), föladván világi uralmát, vallásfő lett, és így legalább árnyékhatalma megmaradt. De az is jellemző, hogy Periklészt hatalma tetőpontján azzal vádolták a demokraták, hogy vissza akarja állítani a királyságot saját hasznára, és hogy a római császárok alig tudtak ellenállni az istenítés kísértésének. Agrippina, Néró anyja arról álmodott, hogy fiát még magasabbra emelheti föl az isten-létrán, és a keleti szokások szerint a Nap fiának kiáltatja ki, a vele járó ceremóniákkal. Ebből láthatjuk, hogy a népek általában sohase felejtik el a politikai hatalom isteni eredetét, és ösztönösen ezt egy isten/emberi alakban képzelik el és kívánják megtestesülve látni.

Van tehát békés átmenet királyságból köztársaságba, és az így előállt köztársaságok általában belső békét teremtenek meg, mert fölszámolják a közjó terheit, és ez a fő dolog; nem ideológiára alapítják a továbbélést. Igaz, ezek a köztársaságok is egy elit uralmára számítanak: Rómában a szenátuséra, Velencében és Genfben kereskedő-patríciusokéra, Amerikában puritán lelkészekre (északon) és ültetvényesekre (délen). Ez nem azt jelenti, hogy később nem indulnak az alsó osztályok e bástyák ostromára, de a patrícius réteg lassacskán, de fokozatosan kooptálja az alsó rétegek legjobbjait és hozzászoktatja őket az uralkodáshoz. (Ezt én az Egyesült Államokban figyeltem meg négy évtized folyamán: 1949-ben, kivándorlási évemben az angolszász nevek foglalták még el a magas állami állásokat: szenátor, bírák, tábornokok, kormányzók. Aztán az olasz, lengyel, német került az elitbe; manapság zsidók, japánok, mexikóiak, ázsiaiak, végül feketék.)

Van azonban egy másféle köztársaság i, melynek létrejötte és megszervezése nem ilyen spontán, történelmileg igazolható módon jelentkezik. Modellje az újkori filozófiában található, amely a monarchiát gondolkodásbeli botránynak tartja és felállítja a következő egyenletet: a királyság, akár egyiptomi fáraó, akár inka, német-római császár, afrikai törzsfőnök vagy Reimsben koronázott francia uralkodó testesíti meg - valamiféle istenségtől veszi eredetét. Ez a tiszta észnek ellentmond, márpedig a jól kormányzott res publica a polgárok racionálisan megvizsgált érdekein alapul. Az "isteni eredet" mögött irracionális és osztályönző (főleg klerikális) érdekek húzódnak meg, amelyeknek a további érdeke a tudományellenesség és a háborúk szítása. Mármost a tiszta és objektív ész mindenki tulajdona; ennek a ténynek politikai kifejezése a tanácsülés, a vita, a szerződés, a választás, és legfontosabb, tehát legracionálisabb kifejezői a filozófusok, majd a XIX. századtól kezdve azok utódjai, a publicisták, ügyvédek, törvényhozók. A köztársaság - melynek feje lehet egy alkotmányos király mint szimbólum és koncesszió a nép érzelmeinek - írja Kant és váltja valóra és intézményesíti Sieyès abbé, a francia forradalom igazi atyja - a megtestesült és konkretizált ész (ráció), amelybe nem vegyül sem szenvedély, sem érdek, sem valami transzcendentális, az emberek képzeletvilágában szereplő hatalmasság, isten.

Elvárható az ész uralmától nemcsak a racionális szervezés: államban, családban, iskolában, parlamentben és pártéletben, sőt templomban is - hanem a külpolitikában szintén, vagyis a nemzetközi életben. Kant azt írja (így tud egy nagy gondolkodó tévedni!), hogy a polgárság és a filozófusok szolgálják tanácsokkal, miután ők lesznek a domináns elemek a társadalomban és az államban, és ésszerűen fogják az államügyeket intézni, saját érdekükben, de ez az érdek összevág az emberiség általános érdekeivel. A fő érdek a vagyon megtartása és az ehhez elengedhetetlen béke. Márpedig a kettő együtt jár, hiszen a polgárok nem akarhatják elkótyavetyélni vagyonukat azzal, hogy haszontalan háborúkra készülnek, fegyvereket vásárolnak, ifjaikat föláldozzák. A béke tehát összefügg a racionálisan értett gazdasággal, ez pedig a republikánus államformával, ahol nem lesz többé kényúr király aki gőgjében háborút indítana. Ehhez a polgár-filozófusok túl józanok. De, teszi hozzá a königsbergi tanár, úgysem lesznek a jövőben háborúk, mert a köztársasági forma elterjedt a nagy országok között, és mindegyik a békére irányul. Így jön létre a világköztársaság, elengedhetetlen föltétele a világbékének - Kant esszéjének címe.

Prof. Molnár Tamás [1921-2010.]

Prof. Molnár Tamás [1921-2010.]

Persze a német filozófus, kinek ismeretelméletére alapulnak azóta is a nyugati bölcselkedés vezető szisztémái, bár örömmel fogadta a francia forradalmi eseményeket és annak atrocitásait - nem az új világbéke megszületéséről volt szó? -, nem élte meg Napóleont és annak háborúit, melyekből a francia ipar és kereskedelem húzott óriási hasznot. Nem élte meg 1914-et sem, mikor is a német és francia szocialista pártok lelkesedve szavazták meg a háborús büdzsét, és nem élte meg a XX. század faji és vallási konfliktusait sem. A köztársasági államforma ennek ellenére az ő filozófiájából merített további bátorítást mint a racionális politikai mércéje. Ma már, Kant nevét aligha ismerve, minden új alkotmány, akár Afrikában, akár Dél-Amerikában vagy Oroszországban vitatják meg a honatyák és írják alá, abban a hitben veszi eredetét, hogy ezzel az észt szolgálja, amely ugyanaz a szudáni törzsnél, mint a kínai mandarinok köreiben és a lappföld tundráin. Ebben áll főként a 18. század racionalizmusának átkos hagyatéka: átkosnak mondható azért, mert a sokrétegű, sokszínezetű, gazdag és kiszámíthatatlan belső életű emberi lényt leredukálja az egyetlen racionalizmusra, csontvázzá faragja le és kizárólag egyféle államforma kereteibe próbálja beleilleszteni. Emlékezzünk a görög mitológia Prokrusztészére, aki látogatóit egy olyan ágyra fektette, ahol, ha a vendég tagjai az ágyon nem fértek el, azokat lenyeste.

Ilyen csonkítást végez a legtöbb modern ideológia, amennyiben arra kényszeríti az egyént, társadalmat és államot, hogy egy- és ugyanabban a keretben férjen el. A kanti érv az lehetne, hogy a tradicionális államforma, a monarchia, szintén egy "ideológiára" alapul: a király szeszélyére, önkényes ítéleteire, dinasztikus érdekekre, ennek vagy annak az udvaroncnak vagy szeretőnek unszolásaira. Ez igaz, és ennek tömérdek példája van. Azonban a "tiszta ész" éppolyan tökéletlen tanácsadó államügyekben, mint a király kedvtelései. A köztársaság egyáltalán nem mentes az emberi hibáktól (Montesquieu már leírta, hogy melyek az egyikben, melyek a másikban élő ember erényei és hibái), ott is léteznek kedvencek és szeretők, dinasztikus érdekek, ideológián alapuló ítéletek, és ugyanannyi háborúskodás, mint a monarchiában. A köztársaság polgári és filozófiai védelme nem jár több garanciával, mint mikor ezt a király tanácsosai intézik. Mennyivel kormányozta jobban Khomeini imám Perzsiát, mint a sah? Vagyis miért lett volna az iszlám köztársaság kevésbé "szeszélyes", mint a monarchia? Kant persze csak nyugati köztársaságokról beszél, valahogyan úgy, mint e félszázad marxistái, akik érve szerint, ha a kommunizmus a nyugati demokráciába lett volna beoltva, jobban viselkedett volna, mint ezt egy keleti despotizmusban tette.

A monarchiát alaposan és századokon át vizsgálták, Jean Bodintől a XVI. században, az angol jogtudósokon keresztül, Charles Maurrasig, a XX.-ban. Voltak követői, hívei és ellenségei is bőven, La Boétie-től Robespierre-ig és az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szerkesztőiig. Valahogyan a köztársaság elkerülte századunkban ezt a sorsot, mi természetesnek vesszük, sőt, míg korunkban a demokrácia létjogosultsága még nemrég kérdéses volt, a köztársasági forma vitán felül találja magát. Egyébként az is említésre méltó, hogy a monarchia és a res publica bizonyos arányban vegyülni is képes. Maurras és mások a francia államot 1789 előtt úgy jellemezték, hogy ez a köztársaságok gyülekezete volt, a királlyal mint fővel. Másrészt, talán nincs olyan ideológia által létesített köztársaság, mely ne tartalmazna monarchikus elemeket. Az amerikai elnököt az angol királyságból átvett elemekkel gazdagították. Nem felejtem el de Gaulle köztársasági elnök sajtókonferenciáit az Élysée-palota dúsan díszített szalonjában, ahová valósággal bevonult, mint egy király, aki udvart tart, és egy pillantást sem vetett pódiuma két oldalán ülő minisztereire, akik között pedig olyan híres emberek is voltak, mint André Malraux. De Gaulle csak olyan kérdésekre válaszolt, melyeket az újságírók előzetesen előterjesztettek és válaszait is előre betanulta. Az egész "mutatvány" a fáraók és kínai császárok előírt mozdulatlanságának jegyében foly le, mert a király merev, szemét sem lebbenti meg, akár egy szobor. De Gaulle pontosan három órakor lépett be és pontosan négykor távozott.



Charles André Joseph Marie de Gaulle [1890-1970.], "Le Générale".

Nem lehet ezek szerint azt mondani, hogy a királyság kihalt, hiszen ahogy a római császárok bizonyos fokig felújították a régmúlt etruszk királyságot és ceremóniát, úgy századunk egyes diktátorai is (ezt szemükre is hányták) fölidézték a monarchikus rendet, ceremóniát, még az építkezési ambíciókat is. A különbség természetesen óriási, elsősorban a király biztonságérzete és a diktátor aggodalmai között, hogy uralmát ledöntik. De nyilvánvaló, hogy a népekben tovább él a királyalak, sőt annak egyedüli, szakrális vonásai. Ezt mintegy megfoghatóan tapasztaltam vagy harminc évvel ezelőtt, az akkori Rodéziában, mikor a Matabele (zulu) törzsfőnök Joshua N'komo, vendége voltam egy decemberi délután. Órák hosszat beszélgettünk, függetlenségről, kommunizmusról, az angolok gyarmatosítási módszereiről. Közben leszállt az afrikai nap, teljes sötétség lett a faluban. Házigazdám kikísért a verandára, ahol százszámra gyülekeztek a falu lakói. A bőrömön éreztem ellenséges hangulatukat, percekig azt hittem, ez a vég, széjjeltépnek. N'komo ekkor súlyos karját vállam köré tette. Egy másodperc alatt bőrömön éreztem a felenyhülést, mintha a barátság keresztülhullámzott volna a néma tömegen. Baráti kezek nyúltak felém, mind meg akarta szorítani az enyémet. Ellenségből barát lettem, mert a törzsfőnök megadta a jelt saját baráti gesztusával. A fekete tömeg az autómig kísért, még ott is egy tucattal fogtam kezet, egymás vállát veregetve. Tudtam, éreztem, hogy nincs mitől félnem.

Rodézia, vagyis ma Zimbabwe önálló köztársaság. De a lelkek mélyében szakrális királyság mara



https://regnumportal.hu/regnum2/node/640