DJLaszlo küldte el nekem, hogy tegyem fel az oldalra

Miután én történelembôl egy kicsit hiányos tudással rendelkezem - tudjátok, ez olyan mint egy fiatalkori barátom bõre volt - a'sszem "pigmenthiány"-nak hívják, de emellett szuper haver volt okos, vidám, jó sportoló is és nem zavarta a színhiba, azt mondta: "varietas delectat" (a változatosság gyönyörködtet!
Nálam ez a történelem tudásbeli hiányosság okán jelentkezett és csak azért nem zavart, mert az oka egyértelmüen az ált.Iskolai Töri tanárom okozta. Az útálat kölcsönös volt... De azt is túléltem. Ezért egyszerüem bemásolom nekte a küldött cikket.

Precíz tervezés – tökéletes végrehajtás. Így lehetne tömören jellemezni Mackensen tábornagyot, az I. világháború legyőzhetetlen hadvezérét, az egyik utolsó huszárt, akinek mi magyarok igen sokat köszönhetünk.



August von Mackensen 1849. december 6-án született Szászországban.. Már fiatalkorában is katona akart lenni, de gyenge fizikuma miatt alkalmatlannak minősítették. Az elutasítás után apjával együtt gazdálkodni kezdett, illetve belevágott a mezőgazdasági ismeretek tanulásába. Az ifjú Mackensent a munka és a vidéki levegő megerősítette, így egy évvel később már felvették a seregbe. A katonaévek lejárta után a halle-i Mezőgazdasági Egyetemen kezdte meg tanulmányait.

Karrierjét az 1870-71-es porosz-francia háború indította be. Még 21 éves sem volt, amikor egy Toury melletti bátor, lovas felderítő akcióért megkapta a II. osztályú Vaskeresztet, ami azért nagy szó, mert ezt a német hadvezetésnek nem szokása tucatjával dobálni bárki után. A kitüntetést Személyesen Albrecht porosz herceg adta át neki.

A harcok végeztével, 1871-ben folytatta tanulmányait. Persze a háború eseményekben dús napjai után unalmasnak találta a mezőgazdásztatot. Ha ez nem lett volna elég, vágyott a társadalmi megbecsülésre, a katonaéletre, és nem utolsó sorban az egyenruha után vonzódó hölgyekre is, így aztán apját meggyőzve hivatásos katona lett.

A békeidőben igen gyorsan mászta a ranglétrát. Rátermettsége mellett ez szaktudományos munkáinak, becsvágyának és ambíciójának volt köszönhető. Mindig jól tudta, hogyan nyerje meg magának aktuális felettesét. Rövid kitérők után 1880-ban a vezérkarnál szolgált, majd később volt Schlieffen, Moltke, de még II. Vilmos segédtisztje is, anélkül, hogy valaha is meglátogatta volna a Kriegsakademie-t. A békeidők végére a lovasság egyik tábornoka és hadtestparancsnoka lett. 1908-ban 58 évesen nősült újra egy nála harminc évvel fiatalabb nőt véve feleségül, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a katonai terepasztalnál volt elemében a tábornok úr

Az első világháború kitörésekor már a nyugdíjas kor küszöbén állt, de a német hazáért elhalasztotta azt. Többen kifogásolták, hogy a vezérkari iskola kijárása nélkül lett hadtestparancsnok, de a hitetlenkedőknek hamar leesett az álluk Mackensen tevékenykedését látva. Hősünket a keleti frontra, a 8. hadsereghez tartozó XVII. hadtesthez osztották be. A háború elején, 1914 augusztusában az egységével ugyan súlyos veszteségeket szenvedett el, de ez egy percig nem szegte kedvét! A gyors visszavonulás után egyből támadásba lendült. A hónap végére döntő győzelmet harcolt ki a tannenbergi csatában, hála a Hindenburggal való gondos tervezgetésnek. Sikeresen becsalták az ellenséget a mocsaras Mazuri-tavak környékére, ahol a kétszeres létszámbeli hátrány ellenére hatalmas győzelmet arattak. Az orosz hadseregparancsnokot öngyilkosságba kergette ez a siker, míg a németeknek 60 teljes vasúti szerelvény sem volt elég a zsákmány elszállításához.

Miután letette névjegyét, főleg védekező harcokban kamatoztatta tudását. Sikerei elismeréseként fél év alatt hadseregparancsnok lett, valamint megkapta a létező legmagasabb porosz kitűntetést, a Pour le Mérite-et. Ha valaki fele annyit is elér, mint a tábornokunk, már nyugodtan hátradőlne a karosszékében és megpihenne egy kicsit. Azonban Mackensen valószínűleg gyűlölte a karosszékeket, mert egyből munkához látott. A gorlice-i áttörés elsősorban az ő és katonái érdeme, ahogy a przemysl-i erőd felmentése is. Ekkor ragadt rá két sokat mondó becenév is: Hindenburg agya, és az Új Hajrámarsall – utóbbi Blücher analógiája nyomán.

A keleti front küzdelmei után áthelyezték Szerbiába, ami a vártnál jóval nehezebb falat volt az OMM hadseregének, ezért a német főtisztet bízták meg a feladat elvégzésével. Mackensen három hadserege két hónap alatt totális vereséget mért a szerbekre. Korrekt ellenfélként Belgrád eleste után emlékművet emelt a védőknek, noha azt Kövess osztrák-magyar hadai foglalták el, amiért a szerb nép is elismerte. A német vezér sokat mozgott katonái közt, legtöbbször ezt halálfejes kucsmájában téve, ami igencsak tetszett a bakáknak. Naná hogy a magyar katonák kedvencévé is vált.

Az 1916-os román hadba lépés hatásaitól tartva a német hadvezetés nem kockáztatott, és egyből a legnagyobb nevét dobta harcba. Mackensen megszervezte a Dunai hadsereget, amivel sikert sikerre halmozott. Cobadin-nál tönkreverte a román erőket, majd az ő segítségükre érkező oroszokat is. Rögtön ezután elfoglalta Konstanca városát és nemsokára egész Dobrudzsa megszállás alá került. Ezt követően megvárta, amíg Erdélyből is kiszorítják a románokat, majd újra támadásba lendült. Egy bolgár erőd védelmére hagyott hátra csapatokat, míg a többivel pedig átkelt a Dunán, elvágva menekülők útját. Az ellene indított ellentámadásban az oroszok nem vettek részt, így a maradék harcképes román sereg beszaladt a késébe. A születésnapján, december 6-án már Bukarest is elesett (milyen szép ajándék). Rá két hónapra Románia kapitulált és maradék csapatai a Szeret folyó vonaláig húzódtak vissza. Mackensen megkapta a Vaskereszt kitüntetés Nagykeresztjét, amivel az egész világháború során csak két tábornokot tüntettek ki – a másik Hindenburg volt. Hadi sikereit elsősorban gyors manővereinek, tüzérsége maximális kihasználásának és a terepviszonyokhoz való alkalmazkodásnak köszönhette. A megszállt Románia katonai kormányzója lett, hogy felügyelte az olaj és az élelmiszer kiszivattyúzását.

A nyár folyamán az Antant által újjászervezett románok újra meg akarták az oroszlán bajszát húzogatni, kihasználva, hogy a Központi hatalmak már rengeteg katonát szállítottak nyugatra. A marasesti-i csatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, végül döntetlen született, amit a mindkét fél sikernek könyvelt el.

Az I. világháború végén a vereség őt is sokkolta. Maradék német katonáival Magyarországon keresztül kívánt hazajutni, és felajánlotta, hogy intakt csapataival megvédi Magyarországot a román betöréstől. Ebből persze nem kért Károlyi, sőt, hogy az Antantnál jó pontot szerezzen, Mackensent és kétezer katonáját Fót környékére internáltatta. A felháborodott hadvezér a Parlamentben tiltakozott, ahol Károlyi és Böhm Vilmos fogadta. Mackensen kísérete a szomszéd szobában maradt, majd a tábornokuk kiabálására lettek figyelmesek, ezért benyitottak a tárgyalóterembe, ahol Mackensen háttal az ajtó felé állott, s indulatosan beszélve, a következőket mondta: „Diese erniedrigende Behandlung ist Ungarns Dank dafür, dass ich das Land dreimal vor feindlicher Invasion rettete!” (Ezzel a megalázó bánásmóddal hálálják meg a magyarok, hogy háromszor megmentettem az ellenséges inváziótól az országot!). Sajnos a tábornok nem lett annyira ideges, hogy marsallbotjával agyoncsapja a két semmirekellőt. Később átadták az Antantnak, akik Szalonikibe szállították, így csak 1919 végén térhetett haza.



Nyugdíjas éveit élve gyakran bírálta a Weimari Köztársaságot, és a liberális hátországot tette felelőssé a vereségért. 1935-ben Magyarországra is ellátogatott igazolva, hogy nem haragszik hazánkra egy szűk klikk korábbi magatartásáért. Ugyan sosem szimpatizált a nemzeti szocializmussal, ám Hitlert igencsak kedvelte. Hagyta, hogy népszerűségét a náci propaganda kiaknázza. Miután részt vett II. Vilmos hollandiai temetésén, a Führer igencsak megharagudott rá. Ennek ellenére Hitler tisztelete a haláláig megmaradt, és még megélte hazája újabb háborús vereségét is.

Hogy nimbuszát ne érje nagyobb folt, álljon itt zárszóként a remek tollú újságíró – ám embernek annál kevésbé – , Milotay István híres karácsonyi cikke 1918-ból: „Az újságíró az egyik félreeső sínpárra kitaszított magányos vasúti kocsiban találta meg kíséretével együtt a győzőt, az oroszlánt szomorú ketrecében, melyet szájtátó csőcselék vesz körül, ujjal mutogatva rá… Ez a Mackensen két évvel ezelőtt úgy jött Magyarországra, mint a megváltó… Az ő félelmetes és diadalmas nevétől visszahangzottak az erdélyi hegyek és a szerbiai rengetegek, Havasalföld rónája és a magyar sajtó százhangú erdeje. Ez a Mackensen száz csatát vívott, s egyetlenegyet sem veszített, ezt a Mackensent soha ellenséges katonák, hadseregek, hadvezérek le nem győzték, úgy vonult vissza most is a meghódított országból, hogy toprongyos ellensége csak messziről, félő tisztelettel merte követni, mint dögkeselyű a vérét vesztő királyi vadat. Ez a Mackensen annak idején kétszer mentette meg Magyarországot, katonáinak csontjai fehérlenek Zimonytól a gyergyói hegyekig, s ezt a Mackensent most… Ungarns Dank! – üzeni az újságíró névjegyén.”



Írta: Savanyú Péter / tortenelmiportre.blog.hu

Forrás: A történelem faszagyerekei: August von Mackensen – Bocskai Rádió

.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
A kiváló cikkhez rövid kommentár:
...és ennek a nagyszerű katonának nincsen lovas-szobra a magyar/nak kamuzott/ Parlament/nek kamuzott/ előtti téren???!!!???

DJLaszlo - {aki nem pigmenthiányos! /Gerry/}