“Önmagunk mesterei vagyunk Amire gondolsz, abban élsz. Ha a szeretetre gondolsz, a szeretetben élsz. Milyen egyszerű: elmúlik a nap és az éjszaka – de szeretet van. Elmúlik a nyár, vége lesz a télnek is – de szeretet van. Emberek jönnek, mennek, beszélnek, hallgatnak, dalolnak, sírnak – és szeretet mindig van.

Hát miért ne gondolhatnánk folyvást a szeretetre? Miért ne élhetne bennünk a szeretet mindig és mindig?
A szeretet – a világokat átölelő folyó: nincs eleje, és vége. Nem lehet kettészakítani, megállítani, vagy elhamvasztani. Ahogy nem lehet akarni, és kikényszeríteni, hogy higgy benne, és élj benne. Mert amiben hiszel, az te magad vagy. És amiben élsz, az is te magad vagy.
Mindenki megalkotja önmagát – hite és szeretete szerint. Mi mindannyian önmagunk mesterei vagyunk a szeretetben.

KALIMONASZ – Gondolj a Szeretetre“


Valamiért ellenszenves az egész, furcsa nem? Ezek a nagy “spirituàlis megmondók, látók, akármik” mintha eliminálnàk ezen szavak és fogalmak jelentését, teljesen kifacsarják az egészet, értéktelenítik a dolgot, egy hosszabb eszmefutáson belül vagy ezerszer írják le, hogy így szeretet, úgy szeretet, amúgy szeretet, emígy szeretet, meg folyton szeretetre való gondolás, tudom hogy nem értesz félre, az ember szeresse önmagát, még a belső szerveit is és a külsőket is, mert vannak biokèmiai reakciói a szervezetnek, meg mindenét is szeresse, a lelkét, szóval egészében úgy mindenét, viszont ez a nagy áradozás a szeretetről, emez olyan mintha túl sokat beszélne, beszélné a semmit, de azt jól, jól mutat a szövegkörnyezet de valami még se kerek Imre, én azt mondom, hogy ilyen jelentéssel bíró dolgokat, egy szóban képesnek kell lennünk elmondani - nem arra gondolok, hogy odamondod, szeretlek - hanem valami mélyreható és az egészet magába ölelő belső megérintettségből fakadóan, a másik része, hogy hitről magyaráz, én azt mondom, hogy ezt nem hinni kell, hanem tudni, ne hidd, tudd, igaz hogy mennyire nem ugyan az?

“Amiben hiszel, az te magad vagy” hinni lehet a kamut is, nem? Amellett hogy fontos hogy legyen hited, hited a dolgokban, a hit az egy megtartó erő, mondjuk így, de önmagában kevés, ha nincs mögötte egy valós tudás, Viszont ha tudod, tud-ás, ez valami egészen más mélyrehatója a lélekben való alámerülésnek, önmagad ismerheted tudhatod ki vagy, de rájöhetsz hogy önmagadról meg semmit nem tudsz, mert minél többet tudsz a dolgokról és benne önmagadról, rájössz hogy mennyire is keveset tudsz.

Olyan Imre, hogy mintha a szavak jelentésének egésze is meg lenne erőszakolva, közhellyé silányítva, “de hát én úgy tudtam” dehogy tudtad, hitted, nem tudtad, csak a hit meg a tudás is össze van keverve, egy kalap alá véve, igaz, a kettő tán egymásból nem vonatkoztatható vagy mégis?! de nézd meg a vallásos zombi birkákat, mekkora hite van, és miben hisz? A tömény hazugságban, de mi lenne ha tudná azt, hogy eddig a hazugságban hitt? A másik megfogalmazásból mennyire idegen, ugye? De mi lenne ha hinné hogy eddig hazugnak tudtad? Hidd már el, hazudott neked, most tudod, vagy hiszed, hogy hazudott neked? Maga a hit ugyan úgy el van ferdítve mint a tudás, a hitet hamis önámítássá tették, ha úgy tetszik ezt is megölték, a tudást és az értelmet pedig a legalsóbb szintre vitték le, hinni magadban vagy pedig tudni magadban? Mint sokszor mondják is, naív vagy ha azt hiszed, és mi lenne ha tudnád? Sokszor arra is azt mondják, hogy tudom hogy így van, amiről nem is tudod. Mintha beszélnénk sokszor valamiről, és ezeket a szavakat/fogalmakat nem a megfelelő időben és kontextusban emelnènk magunkba, hanem az van hogy közhelyként használnánk, nincs meg a megfelelő ideje és helye, mint a fenti szeretet áradatnak , a világ ma olyan, hogy elèg kevés ideje - ideje??? IGÉNYE SINCS RÁ - jut a zömnek arra hogy legalább e két szón úgy igazán elfilozofáljon, de nézzük, ide eljutni sem egyszerű, hát még a többi? Akkor mit várhatunk a zömtől? A semmi is valami, nem? És most ha még csavarni akarsz a dolgokon, bevetheted azt is, hogy ebben az egész fertőben való elmerüléstől még a tudás sem ment meg, de tán nem is kell hogy megmentsen, mert pont hogy el kell benne merülni, magadévá tenni, megrágni, majd kiköpni, újra felvenni, de alázatosan. A zöm leragad benne, felszippantja őket, és egyre mélyebbre süllyed benne, de azt olyan jól hogy észre sem veszi, hogy önmagát valamivel összetéveszti.

Az új helyzetre való tekintettel a dolgok megértését újból kell kezdeni.
Vagy, ami még fontosabb: aki ebben az új helyzetben a dolgokat meg akarja érteni, annak az egészet elölről kell kezdenie.

De ezt a megértést, nem 30 vagy 40 évesen kell elkezdeni, akkor kicsit késő, bár soha sem késő, de úgy a dolgokat tekintve mégiscsak az, nem magamról beszélek, 31 vagyok, amolyan taknyos, én azt valamikor 16 éve kezdtem el “tenni”, akkor még nem tudatosan!
Az élet bonyolultan egyszerű, miközben a nagy spirituális felemelkedők’ lélekről kàntálnak, az általuk prezentált dolgokból pénzt akarnak keresni, micsoda önellentmondás ez? Én vagyok a nagy lélekjáró, írom az okosságokat a könyvekben, meg előadásokat tartok, miközben az anyagot kérek ellenértéként? Mert a pénz az semleges… de anyagként van használva, gondolj csak bele, a tudást is pénzért adjàk, a tudás nem mindenkié? Nem, mára nem, valamikor még az volt, valamikor nem akarták úgy pénzé tenni mint ma.

Félre ne érts, fontos a pènz, ha van belőle sok az a jó, de az értékét te magad adod meg, TE, csak mára oda jutottunk hogy nem te adod a pénznek az értéket, hanem a pénz adja neked, és itt kezdődnek a dolgok elmenni nagyon nem jó irànyba.

Megyek egy kicsit tovább. Nézzük a mai szülőket, mit csinálnak vagy mondanak? Ha nem veszed meg a gyereknek az adott dolgot, akkor majd azt érzi a gyerek hogy ő kevesebb mint a többi… a primitivizálódás első lépcsőfoka, egy tárgy adja meg az ember értékét? Ilyenkor hol van a szülő, hogy leüljön a gyerekkel beszélni? Hogy megerősítse a gyereket önmagában, hogy fiam - most legyen férfi - ne a tömeg után menj, a tömegben te nem önmagad leszel, mert eggyé olvadsz a tömeggel.

Erre azt mondja a szülő, de ha nem veszek neki okostelefont - mert ugye ma ez a divat és a többi - akkor majd az iskolában kiközösítik, kicsúfolják. És valóban, de azért vagy te, az anyja, vagy az apja, hogy a gyerekkel leülj beszélni, és megerősítsd önmagában őt önmagában, hogy lássa azt, hogy a többi mennyire hátra felé halad egy telefonnal a kezében, AMI MÁR TÖBBET TUD A GYEREKRŐL, MINT A GYEREK ÖN/SAJÁT MAGÁRÓL, ezt ma nehéz megértetni ezekkel, de akkor is le kell ülni beszélni vele, de a nagyja nem teszi, vesz neki egy okostelefont, és ezzel megoldott a dolog. Mindenki nagyon boldog.

És eközben? Pareto rezignáltán állapítja meg, hogy egy gondolatnak minél kevesebb világos igazságértéke van, a tömeg annál jobban ragaszkodik hozzá. Próbàld ezt ma elmagyarázni egy gyereknek, menni fog? Talán?! A nevelést már csecsemő korban el kellene kezdeni, csak akkor még szimbólumokba tenni a dolgokat, mert ahogy az anyjából felszívja az életet - mert aki lent van, az éltet vesz el, aki fent, az pedig, ezesetben. Más esetben a fent lévők veszik el az életet, és az alantabb lévők pedig egymásét akarják elvenni, de ez egy másik történet - a csecsemő, úgy a tudással is ekként tesz, csak akkor még nem tudatosan teszi ezt, de lehet benne tudatosítani hogy később tudatosan tegye, de vigyázz! Mert ami isteni, az az embernek túl sok!

Amit a kenyér mellé eszel, hagymával, paradicsommal meg paprikával.

Utószónak, én nem vagyok normális.

(Egyik olvasónk írása, de ő tényleg nem normális...egyébként is óriási Napfolt tekint mosolygó szemekkel a Földre. Remélem, ez alkalommal nem lesz pardon..., de sajnos erre igen kicsi az esély. )