"A professzor odabicegett a rozoga székhez és leült. – Amerikai pap? – kérdezte. – Igen – bólintott a másik – valamikor európai voltam én is. Egy falunak voltam a papja, lent, messze keleten, egy kis országban, amit Erdélynek hívnak. De az régen volt. Még egy másik Európában. Ezt itt, ezt az Európát most látom először. Meg vagyok döbbenve tőle. Ez az új Európa nem sokra becsüli a tudósait, hogy deszkát őriztet velük. A professzor gyanakodva nézett a vendégre. – Európa nem tehet erről – felelte lassan – Európa a valóságban nincs is többé. Szétosztották maguk között a barbárok.

A pap halkan nevetgélt.
– Van valami abban, amit mond. Azonban nem szabad elfeledni, hogy ezeknek a barbároknak egy részét valamikor Európa dobta ki magából. Most csak visszajöttek a fegyver erejével. De ez mind nem fontos. Szabad egy kérdést intéznem Önhöz?
– Tessék.
– Ha nem akar felelni rá, ne feleljen. Volt önnek valóban valami tudományos fölfedezése, amit eltitkolt mind a németek, mind az angolok elől, vagy csak szóbeszéd az egész?
Mondtam: ha nem akar felelni rá, ne feleljen.A professzor arca megkeményedett.
– Miért ne felelnék? – kérdezte szinte ellenségesen. – Volt egy fölfedezésem. Most már azt is megmondhatom, hogy mi. Ugyanaz, amit a maguk tudósai két évvel ezelőtt világgá kürtöltek. A különbség csak az, hogy én annak idején, mikor a nyomára kerültem ennek a titoknak, arra gondoltam, hogy milyen mérhetetlen hasznot jelentene ez az emberiségnek. És amikor rájöttem, hogy pusztításra és rombolásra akarják felhasználni, akkor eltitkoltam
előlük. Maguknál odaát pedig kimondottan azért foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hogy romboló fegyvert csináljanak belőle. Ez a különbség.
Az öreg pap elgondolkozva bólogatott.
– Igen. Lehet, hogy igaza van és egyedül csak ez a különbség. Aki a háborút szolgálja, milliókat keres, aki a békét szolgálja, az koplal. De engedjen meg még egy kérdést: hisz ön abban, hogy minden embernek van valamilyen feladata ebben az életben?
– Igen – bólintott a professzor – ebben hiszek.
– Úgy. És azt hiszi, hogy önnek mint tudósnak… mint különösen nagy képzettségű és tehetségű tudósnak, aki már ilyen óriási fölfedezést tett… önnek az a feladata ebben az életben, hogy halála napjáig deszkákat őrizzen?
A professzor arca elsötétült. Néhány pillanatig mereven nézett maga elé, aztán hirtelen fölállt a székről.
– Bocsásson meg egy percre – mondta – meg kell nézzem, mi van odakint. Rögtön itt
leszek újra. Fogta a botját és kibicegett. Kint hűvös, sötét éjszaka volt. Az eső még mindig esett s a szemközti gázlámpa sárga fénye dideregve küszködött a köd súlyos burka alatt. Amikor visszatért a bódéba, a különös öreg pap még mindig ott ült a ládán. Szó nélkül megrakta újra a kályhát, vizes kabátját fölakasztotta a szögre, aztán bocsánatkérő mosollyal a vendég felé fordult.
– Elnézését kérem, hogy nem kínálhatom meg semmivel, még csak egy jobb ülőhellyel sem. Szívesen átadnám ezt a széket, de aki nem tud ülni rajta, az alatt összetörik…
A furcsa idegen pap szemei fürkészve nézték az arcát.
– Nem azért jöttem, hogy alkalmatlanságot okozzak – mondta csöndesen – hanem, hogy elbeszélgessek önnel, professzor.
A professzor óvatosan leült a székre, a botot az asztalhoz támasztotta és fájós lábát megemelve kissé odatartotta a kályhához.
– Ön azt kérdezte az előbb – kezdte el lassú hangon – hogy ezt a foglalkozást itt életfeladatnak tekintem-e? Hát én erre azt felelem önnek, hogy igen. Ma már igen. Az én életemnek ma már csak az lehet a feladata, hogy megvárjam, amíg a leányomból ember lesz.
Elindítsam őt a maga útjára s azzal vége. Tudom, azt akarja mondani erre, hogy ezért kár volt annyit tanulni és annyit dolgozni tudományos téren. De szabad én is kérdezzek valamit?
– Hogyne. Tessék.
– Mit gondol ön, mint pap: megtörténhetik-e, hogy az ember azt a feladatot, aminek az elvégzésére élnie kellett, egyszerűen elhibázza? Nem oldja meg?
– Nem – felelte a pap és megrázta a fejét – ezt nem hiszem. A feladat, amivel Isten megbízott, kívül áll a mi hatalmi körünkön. Végre kell hajtsuk, akár tetszik, akár nem.
A professzor elgondolkozva nézte a kályha repedésein át a tűz villodzó játékát. Arca fáradt volt és öreg, ahogy lassan mondta:
– Látja, én hiszem. Sőt majdnem azt merem mondani: biztos vagyok benne. Hogy elhibáztam a feladatomat. Elmulasztottam megtenni azt, aminek az elvégzésével az öröklődés láncolatán keresztül a fejlődés törvénye által megbízattam. És tudja, mi az érdekes? Hogy nem is bánom. Nem is bánom, hogy elmulasztottam a feladatomat. A törvény azért, ha egy kis késéssel is, de beteljesedett. A természet pótolja a hézagokat. Az én feladatomat elvégezte
más. És én nem is bánom, hogy így történt. Érti ezt? Nem bánom. Szívesebben őrzöm a deszkát éjszakáról éjszakára és átrágom magam valahogy az életen, semmint hogy magamon viseljem annak a feladatnak az emberfeletti súlyát, amivel megbízattam. Mert az én feladatom az volt, hogy ezt a felfedezést megtegyem és odaadjak az emberiség kezébe egy olyan szörnyűséges játékszert, amelyhez fogható még nem volt. Ez volt az én feladatom és én kibújtam alóla.
Ön tehát azt gondolja, professzor – szólalt meg egy idő múlva az öreg pap a ládán –hogy Isten gonosz feladatokat is bízhat reánk, emberekre?
A professzor szomorúan elmosolyodott.
– Tudom, hogy nem illik papokkal ilyesmiről beszélni. De meg kell mondjam, hogy én Isten fogalma alatt valami mást értek.
– Valami mást? – kérdezte az öreg pap szinte vidáman. – És mi az a más?
– Az ok és okozati összefüggések láncolatának törvényét. Vagyis az én szempontomból nézve azt a törvényt, amely az emberiség sorsát meghatározza.
– Na és? – kérdezte az öreg még mindig vidáman. – Eddig nincs közöttünk nézeteltérés, legfeljebb a kifejezésekben.
A professzor arca elkomorodott.
– Az én Istenem nem az a szerető édesatya, akinek a papok mondják. Az én Istenem egyszerűen egy természeti törvény. Nézze, kérem: ha én annak idején átadom a felfedezésemet, ma néhány millió emberrel kevesebb él a földön. És mégis ez a néhány millió életben maradt ember arra ítélt, hogy éjjeliőr legyek. Miért? Mert a törvény, mely az emberiséget kormányozza, egyszerűen akarja a rosszat. Akarja a pusztítást. Akarja, hogy néhány millió emberrel kevesebb legyen. Ennyi az egész. Hogy én kihúztam magam a rám szabott feladat alól, ez az én magánügyem. Az óramű azért megy tovább. A törvény engem megbüntetett, látja: itt vagyok. És gyorsan pótolt másokkal. Az óramű nem állhat meg s a törvény ellen nincs fellebbezés. A homokórától az időzített pokolgépig egyetlen acéllánc az egész: egyik láncszem kapcsolódik a másikba. S az óramű egyszer eljut ahhoz az előre meghatározott ponthoz, amelynél robbannia kell a pokolgépnek. Aztán hogy ezt utolsó ítéletnek nevezzük, világkatasztrófának, vagy különös természeti tüneménynek egy jelentéktelen bolygó pályafutásán: ez már igazán mindegy. A lényeg az, hogy a törvény kérlelhetetlen és én örvendek, hogy kivontam magam a rám bízott feladat alól.
Hosszú ideig csend volt a bódéban, csak a tűz sistergése hallatszott s az eső halk kaparászása a tetőn. Az öreg pap ott a ládán felsóhajtott.
– Érdekes elgondolás – mondta lassan és dörmögve, mintha önmagával beszélne csak – és eszembe jut erről egy öreg halász, aki ott élt egy folyó mellett, ahol valamikor pap voltam.
Mondtam ugye, hogy egy faluban voltam pap valamikor régen? Lent Erdélyben. A közelben egy nemzetközi diáktáborozás volt valamikor és egy csónak hat gyerekkel majdnem alázuhant a vízesésen. Emlékezteti ez valamire?
A professzor felütötte a fejét.
– Vízesés? Nekem is volt gyermekkoromban egy csónakkalandom valami vízesésnél.
Valahol Ausztria keleti csücskén.
Az öreg pap mosolyogva bólintott.
– Erdélynek hívták azt a keleti csücsköt és Magyarországhoz tartozott akkor. Szóval ott voltam pap, ahol ez a csónakszerencsétlenség történt. Azaz, hogy csak majdnem történt, mert nem történt meg mégsem. Az utolsó percben… mondja csak, professzor: gondolkozott már azon, hogy az a csónak miért nem zuhant le akkor a vízesésen?
– Úgy emlékszem, valami megakasztotta. Hogyan is jutott az eszébe az egész dolog? Jaj, milyen régen volt… látja, az még egy rendes világ volt akkor…
– Igen – felelte a pap, mintha az utolsó szavakat nem is hallotta volna – valami megakasztotta. És ez az éppen. Nevetni fog, ha azt mondom, hogy Isten akasztotta meg a csónakot?
– Nem fogok nevetni. Miért? Nem a kifejezéseken múlik. Az volt a törvény, hogy ez a csónak az utolsó másodpercben megálljon.
– És mit gondol, miért?
A professzor vállat vont.
– Azt nehéz lenne levezetni, mint ahogy minden történést nehéz levezetni. Az okok és okozatok hosszú láncolatán múlik.
Baradlay tiszteletes elgondolkozva nézett maga elé, csöndesen hümgetett, aztán azt mondta:
– Lehet. Így is lehet mondani. Ugyanoda jutunk vele. Vagyis hogy annak a hat gyereknek
életben kellett maradni. Mert feladatuk volt még a földön. Egyetértünk eddig?
– Igen – bólintott a professzor – érdekes, hogy milyen kicsi a világ… szóval ott volt pap, azon a környéken? És most itt találkozunk össze. Érdekes…
Az öreg pap elmosolyodott.
– Igen, ez érdekes. De én arról a bizonyos öreg halászról akartam még mondani valamit és azt hiszem, hogy abban is egyetértünk majd.
– Öreg halász? – kérdezte a professzor és csodálkozva rázta a fejét. – Nem emlékszem semmiféle öreg halászra…
– Nem is fontos. Talán nem is találkozott össze vele. Mindenesetre övé volt az a bizonyos csónak, amelyik a végén mégis csak alázuhant és összetörött.
– Ja úgy…
– De nem a csónakról akarok beszélni, hanem a halászról. Öreg ember volt már és képzelje el: nem hitt az Istenben! Az ő szavaival élve: tudta, hogy nincs Isten. És ezt tudta akkor már majdnem negyven éve. Valami történt az életében és azon át jutott el idáig. Sok emberrel előfordult már. De nem ez a fontos. A fontos az, hogy ez az öreg halász negyven éve tudta már, hogy nincs Isten és egész jól megvolt vele. S akkor egyszerre történt az a dolog magukkal. Az öreg megnézte a helyet, ahol a csónakja a hat gyerekkel megakadt és nem talált ott semmit, ami megakaszthatta volna. És akkor egyszerre csak megrendült benne a negyven éve őrzött biztonságos tudat, hogy nincs Isten. Hogy úgy mondjam: kételkedni kezdett a maga hitében. És elhatározta, hogy bizonyságot szerez. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. A bizonytalanság félelemmel töltötte el. Nekem így fejezte ezt ki akkor: nem lehet élni úgy, hogy az ember tudja is, meg nem is, hogy van Isten és tudja is, meg nem is, hogy nincs. Érdekes, ugye? És mindezt az önök csónak-balesete váltotta ki belőle.
– Érdekes – bólintott a professzor – igazán érdekes. Soha sem gondoltam volna… Látja, ez a láncolat törvénye, amiről beszéltem. Minden láncszem kivált egy másik láncszemet.
Nem csak bennem, akivel történik, hanem másból is, akit esetleg nem is ismerek… nagyon bonyolult hálózat ez.
– Igen. Szóval a halász. Az öreg így okoskodott: ha én is beleülök egy csónakba és én is odatereltetem magamat a vízzel, akkor megoldódik a titok. Ha velem is megakad ugyanott a csónak: akkor nincs Isten, csupán egy természeti törvény van, mely szerint a csónakok meg kell akadjanak azon a helyen. Ha pedig lesodor a víz és meghalok: akkor van Isten. Egy olyan Isten, aki fölül áll természeti törvényeken, ok és okozati összefüggéseken. Ért engem?
– És mi történt azzal a halásszal? – kérdezte a professzor felelet helyett és az arca feszült volt és figyelő.
– Meghalt. A víz besodorta a csónakkal együtt a vízesés alá. – Egy ideig hallgatott és a professzor arcát figyelte. Aztán lassan, tűnődve hozzátette:
– De volt az életében egy pillanat, az a bizonyos legutolsó pillanat, amikor tudta, hogy van Isten. És talán ezért kellett éljen hetven évig, hogy ezt megtudhassa. Egyedül csak ezért az egyetlen pillanatért. Nem gondolja, hogy ez lehetséges? A professzor néhány pillanatig maga elé bámult, aztán ránézett az ismeretlen öreg papra.
Egyenesen a szemébe.
– És ön ezért jött át Amerikából Európába és ezért kutatott föl engem ebben a bódéban?
Hogy ezt elmesélje?
Az öreg pap apró kék szeme visszamosolygott reá.
-Ezért. -felelte csöndesen."