Ott vettek célba lézer-frézerrel (vagy mivel) múlt év augusztusában. A "túlélés picológiájáról beszéltem Tengu meghívására. Fura elképzeléseim vannak, de nem kevésbé, mint Frigyesnek. Szép riport. Sokak menekülnének már, de nem tudnak. Érik a dió. Nem gondolom, hogy a véletlen műve ez a riport. Egy véletlennek köszönhetően megismertem a Kárpát-medence utolsó vademberét, akivel heteken át rögzítettem beszélgetéseimet. Ezekből az ülésekből készült ez a riport, amelyben a modern kori vízözönről, a nagy blackoutról és az arra való felkészülésről, a bárkaépítésről értekezik a magyar prepperszakma veteránja, a Hegyek őrzője. Azaz: minden, amit tudni akartál a világvégéről, csak nem merted megkérdezni.


A cserháti terrorista

2021 novembere. Észak-Magyarország, nagyjából féltank távolságon. Másfél és három óra között Gotham Citytől. Körülöttem fenyők, a talajszintet alig látni, alattam egy kiszáradt patak, a távolból zuhanórepülésben közelít rám a sötétség. Kikapar a hátsó kerék, az öreg Ford oldalra csúszik. A téligumi felnyalja a sarat. Ideje összkerékhajtásba váltani. Felező be. Csúsztatom a kuplungot, adom a gázt. A vén dízelmarha kirágja magát a traktornyomból. Véres torkú nazgúlként sikít az elektromos ablakemelő. Odakint mínusz tíz. Gyújtom a cigit. A difi búg a hátam mögött, kerreg az ötszázezret futott olajkályha. Most jó. Most nagyon jó. Végre van idő átgondolni a dolgokat. Az elmúlt két év teljes katasztrófa. Minden héten háború. Permanens apokalipszis. „Life is a waterfall.” Azaz: az élet egy vízesés.

A földút végén egy rendszámtábla nélküli japán törpeterepjáró döcög szügyig ragyában. Egy bőrkalapos, arafatkendős fickó a volán mögött. Éles arcvonások, egyértelmű tekintet. Nagyjából húsz lépésnyire tőlem félrecsavarja a kormányt. Mindketten várunk néhány másodpercet. Nyitom az ajtót. Az ismeretlennek kijáró tisztelettel közeledünk egymás felé. „Itthon nem lehet eltűnni a térképről. Nincs olyan hely, ahol ne tudná valaki, hogy ott vagy” – mondom, miközben a kezemet nyújtom felé. „Azért érzed így, mert nem ismered eléggé azt, amit otthonnak hívsz” – érkezik a dakota közmondásokra emlékeztető tömör válasz. Touché. „Németh Frigyes vagyok, a cserháti terrorista” – mondja, miközben keményen megszorítja a kezem. Ezt a bemutatkozást nehéz lesz überelnem. Nem is sikerül. „Na, de nem kell ám beszarni! Embert nem eszünk. Még.” Gyorsan tisztázzuk, hogy magánterületen állunk, méghozzá a családi tanyájának közelében, a felvezető földúton.

„Szólíts Tengunak.”

Autentikussá kopott wescójában odatocsog a kocsim mellé és keresetlenül oldalba rúgja a jobb elsőt. „Ezzel nem mész te sehová.” Most nézem, hogy a sártól tükörsima mindkét kínai terepgumi. „Gyalásó van nálad?” Természetesen nincs. A mokány szivar mindeközben úgy nézett rám, mint gyújtogató a vizes szénára.

„Sose annak a baja, hogy hülye, aki hülye”

– szúr felém, aztán szó nélkül bevágódik a járó motorral hagyott Daihatsuba, majd egy határozott rendőrkannyarral érintve a szétfagyott kukoricatáblát, eltűnik a kopasz fák között. Rágyújtok. Nekitámaszkodom a cirógatóan langyos géptetőnek. Ahogy tüdőre húztam a füstöt, észreveszem, hogy egy nő figyel alig kétszáz méterre gyerekkel a kezében, lóhátról.

"Ahol most állsz, szent föld, no-go zóna, a Cserháti Iszlám Köztársaság területe.” Németh Frigyes, alias Tengu 2022-ben

Az Iszlám Köztársaság

„Hosszú a szőre a huculaimnak, kemény telünk lesz” – szólal meg húsz perc néma menetelés után. Kiérünk az erdőből. A legelő szélén felhúzott, sötétbarnára mázolt palánkabin, mellette napelemek sorakoznak. Ismerős valahonnan ez a szetting. Ja, igen: a Gonosz halottból. Megállunk a verandán, most tényleg ketten vagyunk. „Ahol most állsz, szent föld, no-go zóna, a Cserháti Iszlám Köztársaság területe” – mondja csak úgy félvállról, szemmagasság alatt. Állok itt metélten, marhán és bűnösen. Várom a rám lesújtó saríját. Más nem jut eszembe, gördítem tovább a szituációt: „szálem alejkum”. Mire a válasz: „alejkum szalam”. A szakállas elröhögi magát. „Vicceltem. Ha az ember így él, ahogyan mi, kurva hamar elkezdi komolyan venni magát, és abba beleőrül, ezt kell elkerülni.” Most már tényleg rendben vagyunk.

„Mi, egy prepper közösség vagyunk, némi iszlám elhajlással. Ha pár órával korábban érkezel, talán még a TEK-es delegációval is találkozhattál volna.” Ekkor esik le a tantusz, hogy a felém kacsintó „Kivéve TEK” tábla a birtok bejáratánál mire is tesz sanda utalást. Datolyapálinkával kínál, kényelembe helyezem magam, hagyom prédikálni:

„A rendszerváltás előtt nem voltam ilyen vad, jól elvoltam. Egyszerű, tiszta viszonyok. A leghülyébb is megértette, mit lehet és mit nem lehet. Egyébként: egész jól feltaláltam magam a katonaság alatt is. Nekem nem kellett hozzá a néphadsereg, hogy tudjam, mi a dolgom. Hetekig ültem kint egy lőtéren tökegyedül, őrszolgálaton. Éppen akkor borult ki a csernobili. Az AMD-vel aludtam, az AMD-vel álmodtam. Mindez az isten háta mögött, a kutya se járt ki oda. Volt, hogy elfelejtettek, kaját se hoztak. Megoldottam azt is. Úgy éreztem magam mint valami szigeten rekedt japán. Az utolsó töltényig tartottam volna a rám bízott körletet, ha az van. Komolyabban vettem ezt az egészet, mint a nyomorult Lenin-fiúk.”

„A magyar ember olyan, hogy szamurájabb akar lenni a szamurájnál. Muszlimabb a muszlimnál. A szélsőségek soha nem vonzottak, csak az erkölcsi tartás.” (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

A komcsikat rühellte, párttag sem volt, pedig ezerszer próbálták beszervezni. „Volt egy kattanásom, hogy ami kötelező, azt nem csinálom.” A társadalmi közeg fekete-fehérnek, monokrómnak és kiismerhetőnek tűnt számára, „el lehetett lavírozni, ha az ember belátta, na nem a saját, hanem a rendszer határait”. Ahogyan Frigyes beszél, egyértelművé válik: a hidegháborút úgy élték meg a létező szocializmus tömegei, mintha mi, magyarok lettünk volna az abszolút kivétel, velünk nem történhet semmi katasztrofális. Ide nem nyeshet be a gebasz. „Ez a tévhit egyébként azóta is létezik. Feltűnt mennyire szkeptikusak a magyarok mindennel, ami nem itt történik? Az igazi kérdés számukra az, hogy történik-e valami egyáltalán?” Frigyes szerint egyetlen pozitív hozadéka azért volt ennek az „betompult” állapotnak: nem volt jelen az a lappangó, elbizonytalanító érzés, hogy „bármikor széteshet ez az egész szar”.

Tengu évtizedek óta tanulmányozta az iszlámot, de soha nem volt egyetlen közösség tagja sem. Tuvai útjain azonban olyan „spirituális élmények” érték, amelyek hatására a természetfelettivel való frontális ütközés kikerülhetetlenné vált számára. Egy török barátjával való beszélgetés során jutott el a felismerésig, amikor a férfi szembesítette vele:

„testvérem, te muszlim vagy”.

2020-ban pedig végül elmondta a tanúságtételt. Azóta a Bolek Zoltán-féle Magyar Iszlám Közösség lazán vett tagja. „Ezt sem szabad túlzizegni, mert a magyar ember olyan, hogy szamurájabb akar lenni a szamurájnál. Muszlimabb a muszlimnál. A szélsőségek soha nem vonzottak, csak az erkölcsi tartás. A buddhizmus és a többi szekta azért nem mozgatott meg bennem semmit, mert nem a könyv népéhez tartoznak.”
A vadkelet

Frigyes a Hernád-völgyben született egy kis faluban. Paraszti körülmények között nőtt fel. A leszerelés után kétkezi munkából élt, gyárkéményeken melózott, villámhárítókat szerelt betontizeseken, többször kisebb-nagyobb megszakításokkal élt és dolgozott Pesten is. A taxisblokád alatt tűzoltó volt a diósgyőri parancsnokságon. Jellemző történet ebből az időszakból, hogy a Belügyminisztériumból jött az utasítás, hogy ők is készüljenek fel tömegoszlatásra, kapnak gépkarabélyokat is. A bajtársaival jót röhögtek a központi ukázon, „egyszerűen leszartuk a parancsot”. A 80-as, 90-es években beszivárgó keleti harcművészetek sok hozzá hasonló „kiútkereső”, „szolgálni vágyó” figurát vonzottak.

Pillanatok alatt kialakult egy alternatív közeg, egy szubkultúra, amelyben meghatározó karakterré vált. Elvonulásokat szerveztek, többször elutaztak Kassai Lajoshoz is a „Völgybe”. „Nem óvatoskodtunk, keményen csináltuk, mert fejlődni akartunk.” Egy aikidós csapattal – valamikor a rendszerváltás után – meglátogatták a Lovasíjászt. „Mondtam nekik, hogy pofátokat befogjátok. Nem kell itt hozni, hogy mi kik vagyunk, honnan jöttünk, nem kell az emberkedés. Csendben szétülünk a jurtában, és tanulunk. Lajos bejött, szétnézett közöttünk és bekérdezett minket: kik vagytok? Lapítva válaszoltunk, hogy Pestről jöttünk, minket az érdekel, ami itt történik. Nézett ránk néhány másodpercig, aztán keményebb hangon megismételte a kérdést: na, mondjátok meg kik vagytok és miért jöttetek? Az egyik harcos már a másik járásában felismeri a riválist. Nem tudjuk egymást becsapni.” Ebben az időszakban, az ország demokratikus fejlődésének „vadkeleti” állapotában egy az elsők között induló, jó hátországi kapcsolatokkal rendelkező személy- és vagyonőri céget vezetett. Tele volt.

„Két hülye miskolci taxis találta ki az egész bizniszt, a cég neve Justicia volt. Megláttam benne a lehetőséget, gyorsan léptem. Milliókat zsebeltem be, nagy belvárosi lakást vettem Pesten. Jártunk lövészetekre, fegyvereket kaptunk. Annyit lőttem, hogy látszódott a pisztolymarkolat nyoma a tenyeremen. Még a testőrképzés kialakításában is részt vettünk. Vizsgáztattunk is.”

Aztán az egész biznisz gengszterizálódott. Frigyes jellemző sablontörténetként eleveníti fel, hogy a korábban védelmi pénzeket szedő bűnözők őrző-védő cégeket alapítottak, kirakták a matricát az ellátóegységre, odatelepítettek a bejárathoz egy bohócot, és máris tiszta lett az egész buli. „Ez kurvára nem tetszett. A pénz meg egyáltalán nem érdekelt, mert valami mást kerestem. Egy pillanat alatt el tudtam volna engedni az egészet.” Frigyes közben bejárta az országot, „bolyongott”. Közösségeket keresett fel. Olyanokat, akik másként élnek, akik leváltak vagy megpróbáltak leválni a rendszerről.
A leharcolt oroszlán

Miközben éles helyzetekről beszélgetünk, fél szemmel az éppen látótávolságra legelésző lovakat figyelem. Alkonyodik. Kezdem érezni a hideget. A mogyorópálinka is fogyóban van. Izzítom a blázt. Ezt most ki kell élvezni. „Nem tagadom: mindig volt egyfajta küldetéstudatom, védelmezni akartam valamit, valakiket. Ha tetszik a hazát, a magyarokat. Furcsa módon ez motivált a néphadseregben is. Később nemzetmegmentő gondolataim is voltak, de ezeket mára teljesen elengedtem, ahogyan a barátaim is. Mi leharcolt oroszlánok vagyunk. Láttunk ezt-azt. Röhögünk az idiótákon. A hazát soha nem úgy szolgálod, ahogyan te akarod, mert a haza jelzi, ha szüksége van rád. Ez fontos.”

Az „ellustult” életmódját egy komoly betegség szakította félbe. „Bőven mázsa felett voltam. Mentálisan, fizikálisan, mindegy szempontból szét voltam zuhanva. Fel-alá rohangáltam, mint a meszes, de nem találtam semmit. Felzabált az élet.” Ebben az életszakaszában találkozott Géczy Gáborral (2021-ben elhunyt fizikus, a Magfalva alapítója – a szerk.). Frigyes rajta keresztül hallott először arról az inkantációról, miszerint: „válság van, a fogyasztói civilizáció össze fog omlani”, ezért „bárkákat” kell létrehozni, önellátó és alacsony létszámú közösségeket kell kialakítani, mert ezek lesznek azok, amelyek bármilyen krízis esetén „megtartják magukat”.

Géczyben később csalódott: „soha nem fejezte be a saját bárkáját, pedig rengeteget prédikált róla, és rendszeresen hülyeségek miatt hívogatott, például, hogy szerezzek neki fegyvert”. Negyvenöt éves korára Frigyes „letette a kardot”. Átadta a harcművészeti szövetségtől kapott rangjait (stílusvezető mester – a szerk.) az egyik tanítványának, a volt feleségének.
„Nosztalgiát érzek valami iránt, amit soha nem láthattam. Talán ebben vagyok más” – Németh Frigyes (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

2008-ban a gazdasági válság közepén, akár a magyar vállalkozók nagy része, Frigyes is bebukta a vállalkozását. Úszott az egész cég, emberünk az utcára került. Heteken át hajléktalanként élt, egy budapesti aluljáróból indult hajnalban felhajtani valami alkalmit. Amikor hozzájutott a megmaradt pénzéhez, úgy érezte „ez az a pillanat”, és földet vásárolt (ebben az időben fillérekért adták a hektárt Észak-Magyarországon), gazdálkodni kezdett. Egy önálló közösség alapjait rakta le, egy bárkáét.

„Egészen egyszerűen: a bárkák önfenntartó családi gazdaságok.”

Ennek a metódusnak a lényege az, hogy „nem csak gilisztázol, veteményezel vagy disznókat tartasz, hanem mindent csinálsz egyszerre. Így ha beüt a krach, a penész vagy a disznópestis a másik, ami épen megmaradt, majd fenntart és nem halsz éhen”. A kezdeti időkben előfordult, hogy egy telet kihúzott egyedül egy istállóban, később egy föld alá vájt kabinban, egyetlen mobil napelemmel. Ennyit tudott tenni akkor, mert villámgyorsan elapadt a cégből kimentett néhány százezer. Az ausztrál vadászkalapja alól még odaveti felém:

„én már 2008-ban elkezdtem a rezsicsökkentést, és még most sem hagytam abba”.

„Teljesen elengedtem ezeket a magyarkodó ábrándokat. Egy időben, nem tagadom: valóban megbabonáztak ezek. Most már nem romantizálom túl már a Kárpát-medencei édenkertet sem.” Miközben beszél feltűnik valami neki a fák között, pár másodpercig figyel, majd felém fordulva folytatja: csodálatos hely volt, amíg tönkre nem tettük. Aztán újból az erdő irányába vizslat, szeme egészen összeszűkül, akár az öreg vadászkutyának, aki valami vadat sejt a sűrűben. A háta is egészen meghajlik, készül valamire.

„Néha megpróbálom elképzelni azt a vadont. Különös, de nosztalgiát érzek valami iránt, amit soha nem láthattam. Talán ebben vagyok más és ennyi már elég.” Lassan látom, hogy a teste tónust vált, ellazul, a korábbi egyenes hanghordozással befejezi, amit elkezdett: „két megyében gyakorlatilag nem lehet termelni, mert nincs víz. Úgy vettem az első tanyámat, hogy a tizenöt méter mély fúrt kutamban hét-nyolc méter víz állt mindig. Amikor eladtam, negyvencenti alatt volt. Nincs víz a mélyben.”

Felidézi, hogy gyerekkorában Szikszó körül hét artézi kút volt. Most kettő van, és az is csak időszakosan üzemel. „Kivisszük a vizet a földjeinkről cukros löttyök, gabona és hús formájában. Nem tartjuk itt. De ez a globális piacgazdaság rossz természete, felemészt mindent maga körül, mint egy rossz természetű, fékezhetetlen vadállat.”

„Nincs műtrágya. Európában annyira kizsigereltük a földet, hogy műtrágya nélkül lehetetlen művelni. Éveket fektettem bele, hogy itt, ahol most állsz, legelő legyen, de még itt is vannak kopasz foltok.” Kitér rá, hogy a termésátlag globálisan és lokálisan is évről évre romlik. Az éves kukoricatermés nagy része állati fogyasztásra se alkalmas. „Bioetanol lesz belőle, mert semmi másra nem jó.” 2018-tól kezdve – teszi hozzá – a klímaváltozásnak és a globális elosztási rendszereknek köszönhetően folyamatosan ingadozik, roskadozik az élelmiszerlánc is.

„Ezek kinyírnak minket, mármint: minket ugyan nem, de titeket biztosan. Nem fogjátok megúszni.”

Ezen a ponton már egészen megemelte a hangját, szinte dühösnek látom ezt az egyébként hidegvérű embert. „Ezt az egészet csak azért nem veszed még észre, mert szemetet eszel, szart termelsz. Magyarul: most, ezekben a pillanatokban érünk ennek az egész zuhanórepülésnek a végére.”
„Ukrajna az utolsó olyan terület a peremvidékeken, ahol még bőséggel kiadja a föld magából azt, amit belevetsz. Ez az egyetlen értéke és az, hogy ott faszán lehet háborúzni.” Németh Frigyes a Tengu-tanya közelében kihelyezett vészhelyzeti kabinnál (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

Értelmezése alapján Ukrajnában már a háború előtt egy második holodomor zajlott. Nagy ívű elemzést tart, amelyet helyismerete erősít meg, ugyanis évente párszor megjárja Ukrajnát. „Nem szülnek a nők, mert nem volt hová, az elvándorlás pedig gyakorlatilag exodusszerű volt már akkor is. Kína és az Egyesült Államok pedig felvásárolja a jó zsíros termőföldet.” Az országban automatizált-robotizált gazdálkodás folyik, egyáltalán nincs és nem is volt szükség a helyi munkaerőre.

„Ukrajnát a földjéért teszik most tönkre, és elhitették a néppel, hogy ők egyedül, magukban is erősek. Pedig ez az utolsó olyan terület a peremvidékeken, ahol még bőséggel kiadja a föld magából azt, amit belevetsz. Ez az egyetlen értéke és az, hogy ott faszán lehet háborúzni.”

Miközben hallgatok, arra gondolok, hogy a magyar nyilvánosság eseményhorizontján túlról évtizedenként előmászik egy hatósági áras forradalmár, világmegváltó vagy próféta, aki töltelékként esetleg megfordul a Fókuszban, a Frei-dossziéban, a Friderikusz-show-ban. Ebben a sorrendben. Ha a rohadt nagy szerencséje van, akkor Kepes András forgat róla egy tévés doksit. De később az egész karaktere kérlelhetetlenül mémesül a társadalom vastagbelében, akár a jó öreg és jó halott Eduardo vagy Fogarasi „Atombunker” Árpád. Ez a fazon azonban valami teljesen más. Nem elmebeteg. Éppen ellenkezőleg: félelmetesen realista.
„A magyar paraszt volt a legjobb prepper. Az orosz és az ukrán paraszt meg még most is az.” (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)
A „Bárka”

„Az egész prepperkedés – amit akkor tíz-tizenöt éve elkezdtünk – lassan üzlet lesz itthon is. Nyugatról hozzák be a bushcraftot. Pénzt fognak csinálni belőle az úri gyerekek. De a valóság az, hogy a magyar paraszt volt a legjobb prepper. Az orosz és az ukrán paraszt meg még most is az.”

Ez azt jelenti, hogy a „magyar paraszt” az évszakok szerint élt, kevés „energiát” használt, „kalákával csinálták a közös munkát, segítettek egymásnak”. A prepperkedés legmagasabb szintjét gyakorolták: a „csoportos túlélést”. „A nyolcvanas években ez még alap volt itthon. Így nőttem fel. A kamra tele volt. Egy évre előre megvoltunk élelemmel. Az összes rokonom házának felhúzásánál ott voltam, segítettem, amiben kellett. Két disznót tartottunk. Egyet magunknak, egyet levágtunk. Ha valakinek nem volt, akkor szétosztottuk a húst.”

Ennek a bárkaszerű életmódnak a legfontosabb eleme az, hogy a kiadásokat le kell csökkenteni nullára. „Nem fizetek a fűtésért, a villamosságért, a vízért, a szennyvízért, a szemétszállításért. Na, jó kétévente kétezer forintot, amikor egy utánfutónyi műanyagot leviszek a telepre.”

Volt olyan hónap, amikor havi tízezer forint bevételre volt szükségük, mert egészen pontosan ennyi volt a kiadásuk. Amit csak tudnak, azt maguknak készítik el. Már az havi több tízezer forint többletet jelent, hogy a túró, a vaj, a tej a saját tehenük hozománya. Frigyes a mai bolti árakkal szinte alig van tisztában, egyszerűen azért, mert nem érinti. Az első időszakban húsfeldolgozással is foglalkoztak, aztán felismerték, hogy nem kell mindenhez érteniük. Vietnami csüngőhasúkat vittek az egyik közeli gazda privát vágóhídjára.

„Sokkal jobb kolbászokat csinált mint én. Kezdetben még fizettünk érte, most már barterben megoldjuk egymás között, mi adunk egy disznót, ő pedig cserébe hármat levág és feldolgoz nekünk.” Kitér arra is, hogy ez nem gazdálkodó életmód. Méghozzá azért, mert az ugyanolyan „rabszolgalétet eredményez”, mint fogyasztónak lenni. Egy gazda rengeteget dolgozik, stresszel. Frigyes nem, ő ettől „szabadnak tartja magát”.

„Erre akkor jöttem rá, amikor a második tehenet is beüzemeltük.” Azon már sokkal kevesebb volt a család haszna, mivel már nem tudott elég takarmányt kitermelni hozzá önállóan a földből. „A disznókat makkoltattam, lekaszáltam az út szélén a gazt. Meg is volt a kajájuk.” Tengu tapasztalata az, hogy a „vidék” az elmúlt tíz-tizenkét évben sokat változott: „akkor itt is városi életet éltek az emberek, most már feltörték a kerteket, újra gazdálkodnak”. Ugyanakkor a vidék város felé való „törleszkedését” a „biopiacozást” megveti. „Ez nem mi vagyunk. Mi képesek vagyunk szabadon élni, nem melózzuk szét az agyunkat, van egymásra és másokra is időnk.”
„Ha túlélésből nem tudsz életet csinálni, akkor elfelejtettél valami rohadt fontosat.” Frigyes felesége a Tengu-tanyán 2022-ben (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

Amikor az emberek azt kérdezik tőle, hogy mi kell egy önellátó rendszerhez, akkor Frigyes fordít egyet a kérdésen. Mert az igazi kérdés szerinte valójában az, hogy neked, személyesen mire van szükséged ahhoz, hogy kényelemben, biztonságban és boldogan élj. Nincsen biztos formula, nincsenek sémák. Nincsenek, nem léteznek instant felhúzható „prepper lakótelepek”. Mindenki magának kell hogy megteremtse azt, ami neki elég, ami őt kiszolgálja.

„Nem a jelenlegi állapotokat, komfortot kell fenntartani, mert ha ezeket próbáljuk meg reprodukálni, akkor a lánc rajtad marad, még akkor is, ha úgymond »kiköltözöl«. Önvizsgálat kell hozzá. Anélkül nem megy. Ilyen ez a műfaj.”

Amikor arról kérdezem, hogy nem fél-e azoktól, akik egy hús-vér prepperszituációban, az „apokalipszis most” pillanatában megkörnyékezik a tanyát. A válasz: „mire ide valaki elkóvályog a városból, már éhes, szomjas és kimerült. Szóval megetetem, megitatom, aztán aludhat a rönkházban vagy a jurtában. Az ilyen ember az első éjszaka nem tud ellenfél lenni.” Hozzáteszi, hogy a magányos farkasokkal egyébként vigyázni kell. „A család megtart: általa még a vészhelyzetben is felismeri az ember a kötelességeit.” A prepperszeánszaira sokféle ember jelentkezik be: aktív rendőrök, TEK-es arcok, büntetőbírók, polgármesterek, nagygazdálkodók, informatikusok, cégvezetők. A társadalom minden leágazásában vannak olyanok, akik érintettnek érzik magukat a világvégében.

Egymás után zabálom a cigiket és kushadok, de őt ez nem érdekli, most kezd bemelegedni. A mesterségről, az életben maradásról kezdünk beszélgetni. A túlélési gyakorlatokat hasznosnak tartja és szükségszerűnek, de hozzáteszi:

„a túlélés nekem önmagában kevés. Én élni akarok. Nekem itt, ebben van meg a konfortom. Nem akarok, de nem is tudok visszamenni sehová. Nincs vissza. Itt van. Ez van.”

Tengu és a többi bárkaépítő ember filozófiája egyszerű: az emberben teremtő energia van, ezt kapta, ezt hozza magával.

„Ezért, ha túlélésből nem tudsz életet csinálni, akkor elfelejtettél valami rohadt fontosat.”

Amikor először jártak, töltöttek el hosszabb időt Tuvában (az Orosz Föderáció egyik köztársasága – a szerk.) kutyahideg volt, zajlott a jég. Benézték az évszakot, mert májusban ott még bőven kitart a tél. Az első hajnali mínuszok után azonnal nekiláttak felépíteni egy földházat.

„Annyi történt, ami természetes: elkezdtük belakni, otthonná alakítani a rendelkezésre álló teret.” Bear Grylls és a többi survivalista pankrátor éppen fordítva gondolkodik: nekik az a túlélés, ha visszajutnak a túlfogyasztásra, az állandó emésztésre felhúzott tömegdemokráciák oltógyomrába. Frigyes viszont soha többé nem akar visszatérni.
„A család megtart: általa még a vészhelyzetben is felismeri az ember a kötelességeit.” A Tengu-tanya bejárata valahol Nógrád megyében (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)
Évek Tuvában

2015-ben a nagyobbik fiával ketten indultak útnak. Expedíciós autóval. Amire csak lehetett felkészültek, de ez sem volt mindig elég. Rendezni akarta az életét, el akart vonulni, meg akarta próbálni azt, amit tud, amit eddig megtanult. Akkor úgy érezte, hogy ez lesz az utolsó nagy útja, mert a család itthon tartja, itt kell lennie velük. De végül egyáltalán nem így alakult.

„Kezdjük ott, hogy Tuva kétszer akkora mint Magyarország.” Hasonló a földrajzi helyzete, mint a Kárpát-medencének „csak ott ötször kell átkelned a »Kárpátokon«, hogy eljuss belső-Tuvába”. Ezt a területet összesen háromszázhetvenezer ember lakja. Itt nem érzékeled a túlnépesedés és a globalizáció stresszét, „itt van helyed élni, gondolkodni, kitalálni azt, hogy mit akarsz az élettől”. A százezres fővárosig még találsz kiépített úthálózatot, de azután már olyan útviszonyok vannak, hogy

„hanyatt esik az UAZ”.

Nincs ipar. Nincsenek nagyfeszültségű vezetékek. Nincsenek füstölgő kémények. Térerő sincs. Az érintetlen természet, a vadon az egész horizontot kitölti. „Mindenhol szabadon lehet vadászni és halászni, oda építesz alaptábort, faházat, ahová csak akarsz, akkora területet művelhetsz meg, amekkorát csak elbírsz. De ami a legfontosabb: csinálsz, amit akarsz.” Vannak ugyan természetvédelmi területek, rezervátumok, de még ott is lehet engedélyt kapni a kitelepülésre, gazdálkodásra. „Amikor először rákérdeztem egy Szibériából származó orvosnál, hogy hogyan és hol tudok vadászni, akkor értetlenül nézett rám, és némán, szó nélkül kivett a fegyverszekrényből egy puskát, és letette elém. Aztán széttárta a kezét, és mutatta, hogy bárhol, bármikor.

Egy napi járóföldre a táboruktól esett egy falu. Ott a család bármit beszerezhetett volna, de végül egy-két alkalmat leszámítva nem kellett Frigyesnek megtennie ezt az utat.

„Erős tapasztalás volt az, hogy amikor már csak egy-két napra elegendő élelmiszerünk maradt, ekkor elhatároztam, hogy nekiindulok. Végül a seggemen maradtam, mert a természet ezt a problémát is feloldotta helyettem.”

Egy szarvas ereszkedett le a hegy felől a táborunkhoz, a közelben, a fák között legelt, nem vágtatott el, hanem a közelükben megpihent. A vadászat után annyi húsuk lett, hogy másoknak is ők adtak. „Onnantól kezdve megértettem azt, hogy a természet gondoskodik arról, aki hagyja magát.” A helyiek életmódját követték: viricseltek, fenyőmagokat és erdei gyümölcsöket gyűjtögettek. Horgásztak a közeli folyamokban, a megfogott halakat aztán megfüstölték. Rogyásig voltak élelemmel.

A természetből három-négy család is könnyen megél. A módszer a következő: az erdei utak szélén hagyják az egyedi, családi jelzéssel megjelölt, összegyűjtött „nyersanyagokat”. A kompánia faluban élő része kirobog a Nivával, felveszi, beviszi és feldolgozza. A többiek, akik a városban élnek pedig a piacokon árulják. A pénz pedig visszacsorog. Egyszerű láncolat, mégis működik. Az emberek megosztják egymással, amijük van. Egészen más a szemlélet, mert a természetből veszik kölcsön azt, amijük van, a „közösből”.

„Pofonegyszerű ez. Akár a gyerekek mondókája: ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte.”

„Mondtam nekik, hogy ha ők, az oroszok turisták, akkor én hétezer kilométerről mi vagyok? A válasz az volt, hogy te nem vendég vagy, hanem az Áramcsináló.” (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

Frigyes négy-öt napra is bevetette magát a vadonba. „Egy idő után már honvágyam volt. Szerettem volna szaunázni, megfürödni és azt, hogy valaki elém tegye az ételt este. Láttam, hogy a közelben van egy alaptábor, ahol a fakitermelők éltek.” Amikor végre megérkezett feltűnt neki, hogy a faház ugyan tele van aggatva napelemekkel, de amikor beesteledett, hirtelen minden elsötétült. „Megkérdeztem a főnököt – aki egy nyugdíjas katonatiszt volt, aki szolgált Afganisztánban is –, hogy mi a baj, miért nincsen áram?” Nem tudták, nem értettek hozzá. Frigyes hamar kiderítette, hogy az inverter hibásodott meg. „Éppen volt nálam a kocsiban egy kis kétszázötven wattos eszköz. Azt tudtam, hogy ez nem viszi el az egész tábort, viszont egynek jó lesz. Az öregnek minden vágya az volt, hogy este nézhesse a moszkvai adást a tv-n. Lekötögettem mindent, de az internetet, a televíziót meghagytam és egy-két éjszakai fényt. Rendben működött minden, a szivar boldog volt. Onnantól én voltam a nagy magyar sámán.”

Egy hétre rá a családi táborunk kész zarándokhellyé változott. A környék összes pásztora, favágója és jurtása eljött hozzájuk, hogy megtanulják a napelem használatát. Pár nap múlva egy nagy kondér étel társaságában megjelentek, hogy az UAZ-ommal vigyek el pár pétervári turistát a közeli szent tóhoz. Jól fizetnek.

„Mondtam nekik, hogy ha ők, az oroszok turisták, akkor én hétezer kilométerről mi vagyok? A válasz az volt, hogy te nem vendég vagy, hanem az Áramcsináló.”

„Ez a tanya, ahol most vagyunk, meglesz, mert megtartjuk még az ő gyerekeiknek is. De Tuva se fog eltűnni. Megvár mindenkit.” Napelemek a Tengu-tanyán (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

Frigyes és a nála fiatalabb párjának kislánya már ott, a tajgán született. A gyermek automatikusan tuvai állampolgár lett. A helyiek ünnepeltek velük, mert a tuvaiak számára az életnek spirituális vetülete van. Nem az apát és az anyát ünnepelték, hanem a csecsemőben rejlő életet. Frigyes a gyerekeit most is úgy neveli, hogy megmutatja, megmutatta nekik mindkét világot. A tuvait, a keletit és a magyart, az európait is.

„Aztán, ha felnőttek, akkor eldöntik majd, hogy hol akarnak élni. Ez a tanya, ahol most vagyunk, meglesz, mert megtartjuk még az ő gyerekeiknek is. De Tuva se fog eltűnni. Megvár mindenkit.”

„Az emberek hiányoznak a legjobban, mert ott az egész ország egyetlen nagy család. Szó szerint. A legtöbben megpróbálják Dzsingisz kánig visszavezetni a családfájukat.” Hozzáteszi azért, hogy „az sem egy édenkert”, „ne misztifikáljuk túl”, hiszen ott is vannak borzalmasan primitív pusztai emberek, alkoholisták, „nyomorult félemberek” és az ottani mércével megmért suttyó gazdagok is. „De valahogy mégis másként, egymás testvéreiként kezelik egymást, nem létezik az a fojtogató társadalmi piramisjáték, ami itt, Nyugaton.”

Az öregeket nem teszik félre, mert nem félnek a haláltól, a család együtt gondozza a haldoklókat is. A gyerekekeiket együtt, közösen nevelik. „A családok alaphangon negyven-ötven főnél kezdődnek. Mindent, de tényleg mindent közösen csinálnak.” Sötétedik már odakint, vészesen fogy a koporsószeg a dobozból, odakint mozgolódni kezdenek a vadak. Az utolsó féldecist még egy ironikus megjegyzéssel kísérve küldi le:

„állítólag én nagy név vagyok itt a szemétdombomon. De odakint még a legkisebb gyerektől is tanulhatok valamit.”

Ha eljő a sötétség

A prepperkedés és a társadalmon kívüli peremélet nem céltalan vállalás. Készülés valamire, egy eszkatológiai eseményre, ami a posztmodern ember feje fölött lebeg, ugyanúgy akár Damoklesz kardja. A penge, amely egy szőrszálra felfüggesztve lógott a dőzsölő ókori kegyenc felett. A feladat számukra egyértelmű: túlélni azt, ami a világrend összeomlása után következik. Megóvni a saját családjaikat, és menteni azt, aki menthető. A prepperek hármas szabálya Frigyes szerint így hangzik: „három percig bírod levegő nélkül, három napig víz nélkül, három hétig élelem nélkül és három hónapig szeretet nélkül.”

Tengu csapata időről időre kockázatelemzést végez. Ez ad irányt a következő fél-egy évnek. Ilyenkor adott, jól körülhatárolt szituációkra, katasztrófákra készülnek. Frigyes hozzáteszi, hogy „nem lehet mindenre készülni. Vannak dolgok, amikor nem lehet mit tenni, meg kell inni a maradék pálinkát, haljunk meg boldogan”. A várható események – natürlich – rangsorolva vannak, fokozatok szerint válnak szét, hiszen nem következhet be az összes jóslat ugyanolyan eséllyel.

Viszont minden esetben felvázolnak egy olyan forgatókönyvet, amely alapján egyetlen veszélyhelyzet – a sok közül – betonbiztosan, száz százalékban bekövetkezik. Jelen pillanatban, amit egyöntetűen elkerülhetetlennek tart a „preppertársadalom” az a blackout, a teljes körű és tartós áramkimaradás. Idézet a Frigyes által terjesztett túlélési szamizdatból, a „Jericho-füzetek” harmadik részéből: „tartós áramszünetnek nevezhetjük a négy és tizennégy nap közötti áramkimaradást. Ennyi idő szükséges a műszaki helyreállításhoz. Egy ilyen áramszünet azonban több hétig is eltarthat.”
„Három percig bírod levegő nélkül, három napig víz nélkül, három hétig élelem nélkül és három hónapig szeretet nélkül.” (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

A blackout első négy napjának kritikus eseményeit a következőképpen vázolja fel a „leharcolt oroszlán”. „Az első napon az emberek többsége nem fogja fel mi történik, várja a csodát, nyomkodja a telefonját, míg le nem merül, vagy bámulja a sötét képernyőt.” Aztán elsötétülnek a közlekedési lámpák, beállnak az utak. Leállnak a szállítások, a logisztika, lehal a tömegközlekedés. Káosz alakul ki.

„Az információ lesz az elsődleges hiánycikk. Megszakad a kommunikáció a családtagjainkkal, nem tudjuk, mi történik velük vagy azt, hogy éppen hol vannak. Ez az egyik legijesztőbb, legfélelmetesebb következmény.”

A vonatok nyílt pályán ragadnak az utasaikkal. A repülőtereket értelemszerűen lezárják. Az ATM-ekből nem lehet pénzt felvenni, megszűnik a kártyás, online fizetés. Az ételtechnológiai láncok megszakadnak. Estére elsötétülnek a városok. Az egészségügyi intézményekben kritikus állapot alakul ki. „A börtönökben is leáll a fűtés, a világítás és a jelzőrendszerek. A fogvatartottak életkörülményei jelentősen leromlanak. A bezártak még nehezebben viselik a helyzetet.” A városokban már az első éjszaka kirakatokat törnek be, és autókat lopnak. Az alkoholisták és a drogosok elkezdenek szenvedni.

„Megkezdődik az elzombisodás villámgyors folyamata.”

A második napon a rendőrség és a katonaság ellenőrző pontokat hoz létre. Behívják a tartalékosakat, mozgósítják az állományokat. A vízszolgáltatás egyre több helyen akadozik vagy teljesen leáll. „Egyes élelmiszerüzletek kinyitnak, és előre kicsomagolt egységcsomagokat osztanak viszonylag olcsón, de csak készpénzért. Az üzletbe bemenni nem lehet, más áru nem vásárolható. Az agresszívabbak utat törnek maguknak, néhol káoszba fullad az egész, a félőrült, hisztérikus emberek beözönlenek a boltokba. Családok szakadnak szét. Gyerekek tűnnek el. Máshol a bezárt üzletet törik fel.” Azok, akik folyamatos kórházi ellátásra szorulnak (például a dialízisre kényszerülők) rosszul lesznek, bekövetkezik egy váratlan és villámgyors elhalálozási hullám. A városokban az emberek szomjaznak és iszonyatosan frusztráltak a tehetetlenségtől és a tudatlanságtól.

A harmadik napon már felgyorsulnak az események. Vidéken a források környékén hatalmas tömegek gyűlnek össze. Tapintható a feszültség. „Elfojtott indulatok törnek a felszínre. A városban kétségbeesett és dühös szülők keresnek ételt és vizet az otthon üvöltő gyermekeiknek.” A nap folyamán spontán, ötletszerűen rabolni, fosztogatni kezdenek az emberek. „Ilyen helyzetben a pánikoló, magára maradt ember számára minden érték, ami neki nincs és a másiknak van.” Ha éppen tél van, akkor a víz és fűtéscsövek egyszerűen szétfagynak.

A negyedik nap az állam (akár erőszakkal is), de megpróbál úrrá lenni a helyzeten, és visszaszerezni a kezdeményezést. Részlegesen újraindulnak az elektromos rendszerek. Segélyközpontok szerveződnek, ahol italt, ételt és gyógyszereket osztanak, a kormány felkínálja a rászorulóknak az ellátást. „Stadionokat, irodaházakat nyitnak ki. Itt van áram, orvosi ellátás, víz és étel, télen viszonylagos fűtés… És természetesen oltás… Minden ellen…”
„Ha beüt a »krakk« azonnal megkezdődik az elzombisodás folyamata.” Németh Frigyes önvédelmi fegyverével a Tengu-tanya közelében 2022-ben (Fotó: Horváth Péter Gyula/hirado.hu)

Első hallásra ez a szcenárió nekem is egy B kategóriás posztapokaliptikus trashfilm forgatókönyvének tűnik. De mint minden ilyen történet, ez is felébreszti az ember ösztöneit és a félelem fantáziáját. Vajon Noé bárkaépítési tébolya és az égből aláhulló vízözön lázálma milyen hatással lehetett a korabeli homo apocaliptus öntudatára? Ugyanígy, mert a globalizáció és a nyugati civilizáció apokalipszisének víziója maga a rendszer tudatiparának egyik legértékesebb árucikke. Semmi nem mozgatja meg úgy az ember öntudatának szentháromságát – a limbikus rendszert, a prefrontális kérget és a hipotalamuszt – mint az „idők végzete”.

János apostol Patmosz szigetén keletkezett látomása, a Ragnarököt előre jelző Fimbulvetr, a „hármas tél” és a Terminátor című celluloidprófécia előjátékának termonukleáris weekendje a civilizált ember, a nyugati szellem számára „kulturális vasfüggönyökként” funkcionáltak, amelyek a belátható, bejárható időt és teret keretezték be (előrefelé és visszafelé). Ezek a viszonyítási pontok mára megszűntek. Ma már fogalmunk sincs, hogyan viszonyuljunk a világ végéhez. A civilizáció pedig nem létezhet a befejezés (a titkok feltárulásának) mítosza nélkül. Viszont ma a végtelen tőke-akkumuláció és az exponenciális fejlődés korában nincs vég, nincs befejezés, öröklét van. A globális kapitalizmus rendszerének alapállapota nem az örök béke, hanem az örök krízis lett.

Később a trágyahordó pickupban, hazafelé zakatolva hallgatom vissza a beszélgetésünk kieső, már távolinak tűnő részeit. Egy Tengu-féle prepper koan még beledolgozza magát a memóriámba:

„Bementem valamelyik nap Pestre, és megálltam tankolni egy kúton. Jött egy üzletember. Valami csodálatos autóval. Egész életemben nem költöttem annyi pénzt mint amennyit ő arra az kocsira. Olyan cipő volt rajta, hogy többet ért mint az én Toyotám. Nem tankolt, csak kért egy kávét. Kitették elé. Csippantani akart a bankkártyájával, de a terminál nem fogadta el. Elővette a másikat: azt is elutasította. A harmadik sem működött. Láttam rajta, hogy kopog a szeme a koffeinért, ingerült lett, megalázottnak érezte magát. Állt a kávé fölött, csak bámulta. Odaléptem hozzá gumicsizmában és kalapban, mondom neki: »Uram, meghívhatom egy kávéra?«, és kitettem a pultra ötszáz forintot. Annyira kiszolgáltatottá vált ez az ember egy pillanat alatt, hogy egy kávét nem tudott meginni önerőből.”

Arra a végkövetkeztetésre jutok a komplentatív atmoszférát teremtő autópálya-tempó mellett, hogy Frigyes és a hozzá hasonló emberek – akár őrült, szektás fantasztáknak tartjuk őket, akár hiperrealistának – mindig lesznek körülöttünk, mert ők a „la structure”, a „Nagy Leviatán” kihívói.

Ha mást nem is, de egyet biztosan elmondhatunk róluk: a nehezén már túl vannak, mert kezdtek valamit az életükkel.

2022.09.24.
https://hirado.hu/extra/cikk/2022/09/24/nemeth-frigyes-vagyok-a-cserhati-terrorista-riport-a-karpat-medence-utolso-vadembererol