"Drágffy Gergely maga ült a traktoron és szántotta a megmaradt földet, reggel négykor kelt és késő este került csak ágyba. De az ötszáz holdra zsugorodott birtok néhány év alatt kivirult a keze alatt. Az elhanyagolt épületek visszanyerték régi alakjukat, az istállók megteltek gondosan ápolt tenyészállatokkal. Azonban a lassanként visszatérő jómód semmit sem változtatott az elkezdett életmódon. Gergely továbbra is reggeltől estig a gazdaságot bújta, a hercegné pedig a kerti ágyasai között matatott, hiába volt újra kertésze. Talán a megszokás tette, de lehet, hogy volt ebben a munkába menekülésben valami egyéb is: az önvédelem magábazárkózása egy környező idegen világgal szemben. Lent az országúton cseh urak autói nyargaltak, idegen emberek ültek a hivatalokban és gyűlölettel néztek föl a várra, mely az ő propaganda-szólamaik ellenére is konokul hirdette tovább is az ezeréves magyar múltat.


Egy fiatal cseh állatorvos, akit a tenyészállatok felülvizsgálatára küldtek ki Prágából, s aki  körútja folyamán Eskőt is fölkereste, este a kandalló mellett megkérdezte Drágffy Gergelyt:
– Mondja kérem, mi szüksége van magának arra, hogy beleölje magát a munkába? Van  pénze, jól menő gazdasága, miért nem tart egy gazdatisztet s miért nem él úgy, mint nálunk  Prágában az ilyen vagyonos fiatalemberek? Drágffy Gergely ránézett és keskeny ajkain alig észlelhető mosoly játszott.
– Mert magyar vagyok, állatorvos úr. A cseh fiatalember rágyújtott egy cigarettára és hosszasan nézte a kandalló tüzét. Aztán bólintott.
– Értem. Az ilyenek mint maga veszedelmesebbek mint azok a tüzesfejű összeesküvők,  akiket időnként a rendőreink lefognak. Maguk az igazi összeesküvők. És veszedelmesek.  Mert dolgoznak. Mert hallgatnak. Mert rokonszenvesek. Ez a cseh állatorvos később is gyakran megfordult az eskői várban. Az ő utánajárására nyilvánította a prágai minisztérium a Drágffy-birtokot mintagazdasággá, ami különböző előnyökkel járt. Egy alkalommal, ez már 1928-ban volt, miután végigjárták az istállókat, az állatorvos hirtelen Drágffy Gergelyhez fordult.
– Most jut eszembe – mondta – találkoztam valakivel Prágában, aki ismeri magát! Egy kis boltos, véletlenül kerültem össze vele. Vranának hívják. Ugyanabban az utcában van a boltja, ahol a szüleim laknak.
– Vrana? – csodálkozott Drágffy – nem emlékszem e névre.
– Azt mondja, hogy valami iskolai kirándulás alkalmával együtt voltak egy csónakban, amelyikkel valami baleset történt. Majdnem bekerültek egy vízesésbe…
– Hogyne! – örvendezett meg Drágffy a megtalált emlékezésnek – persze, a csónak!
Hogy mondta a nevét? „Vrana”. – Vrana, Vrana… azt hiszem emlékszem is reá. Egy kis sápadt fiú volt… érdekes, hogy milyen kicsi a világ…
Az állatorvos bólintott.
– Nagyon rendes, szorgalmas ember ez a Vrana. Ha minden ember olyan lenne, mint maguk ketten…
Drágffy nevetett.
– Miből élnének akkor a politikusok?
– Akkor nem lennének politikusok – felelte egyszerűen az állatorvos – és a világ sokkal békésebb lenne.
Mondja meg Vranának, hogy üdvözlöm – váltott egyet a beszéden Drágffy – és nagyon örvendenék, ha egyszer fölkeresne.
– Megmondom neki.
Erről a beszélgetésről később megfeledkezett egészen. Vrana nem jelentkezett soha és egy év múlva az állatorvost is elhelyezték máshova, többet nem találkoztak össze........


Egy őszi délután gépkocsi állt meg a majorudvarban. Egy csizmás, lovaglónadrágos asszony szállt ki belőle és Drágffy Gergelyt kereste. Megmutatták neki a tehénistállót. A herceg vasvillával a kezében rakta föl a trágyát a talicskára, amikor az asszony belépett a tehénistálló ajtaján. Ránézett és kezében megállt a vasvilla. Az asszony Juhos Klára volt. Néhány pillanatig döbbenve nézték egymást. Aztán a férfi lassan meghajolt és letette a villát.
– Isten hozta – mondta egy kis szomorú mosollyal a szája körül – sajnos nem kínálhatom
meg karosszékkel, azokat mások használják ma a nép nevében…
Az asszony némán és sápadtan nézte.
– Ez lehetetlen… beszélni akarok magával, Drágffy, most rögtön! Akkor bocsásson meg egy pillanatra – felelte a herceg és újra mosolygott – előbb be kell fejeznem a munkámat itt. Aztán fejésig van egy óra szabad időm.
Azzal lehajolt, fölemelte a talicskát és kitolta az asszony mellett az ajtón, a trágyadombra. Az asszony nekitámaszkodott az istállóajtónak és várt. Szeme elnézett a major fölött a lágy őszi verőfényben fürdő dombokra s a nézése szomorú volt. A herceg tiszta szalmát vetett a tehenek alá, aztán helyére tette a vasvillát és odalépett az asszony mellé.
– Mehetünk – mondta.
Az asszony szó nélkül a kastély felé fordult, de Drágffy megfogta a karját.
– Nem oda – mondta – én itt lakom oldalt, amióta megjött a szabadság.
Az asszony szó nélkül ment mellette. A kondásház előtt egy pillanatra megtorpant, de aztán lehajtotta a fejét, belépett. Bent puritán tisztaság fogadta. Az asszonyok ösztönös kíváncsiságával nézett körül a férfi új otthonában: tisztára súrolt padló, dísztelen, egyszerű fenyőbútorok, de rend és tisztaság.
– Drágffy, kérem – fordult hirtelen a férfi felé. – Budapestről jövök. Az uram államtitkár a földművelésügyben, én pedig szervező vagyok. Engem bíztak meg az országos háziipar megszervezésével. A kormány igen nagy súlyt helyez arra, hogy a dolgozó nép széles rétegei…
Gyorsan, hadarva beszélt, mint aki a saját maga figyelmét el akarja téríteni valamiről.
Drágffy nézte, aztán csöndesen megkérdezte.
– Tulajdonképpen miért ment el akkor úgy… búcsú nélkül?
Az asszony megakadt a mondat közepén és szinte ijedten nézett rá.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy miért ment el akkor búcsú nélkül?
Az asszony fölvetette a fejét és egyenesen a szemébe nézett.
– Mert herceg volt. S ma visszajöttem, mert ma már nem herceg.
A herceg megrázta lassan a fejét és nagyon komolyan mondta:
– Téved. Ma vagyok csak igazán az. Mert naponta eszembe juttatják, hogy el ne feledhessem.
– Nézze – kezdte az asszony újra és közelebb lépett hozzá – tegye félre most ezt a
keserűséget. Tudom, hogy történtek bizonyára dolgok, amik elmaradhattak volna. De nincsen újjá születés fájdalom nélkül. Ami bántó volt, azt el kell feledni. Természetes, hogy ez a környezet nem magának való. Maga tehetséges ember. Kitűnő szervező. Nekünk szükségünk van az ilyen emberekre, mint maga. Akik értik a dolgukat, akikben van fantázia és nagyvonalúság, akik…Drágffy nézte az asszonyt. Alig változott tíz év óta valamit. Talán csak éppen kitelt egy kissé, asszonyosabb lett. Tíz év, gondolta, lehetséges, hogy csak tíz év telt volna el azóta…?
Az asszony pedig beszélt, beszélt:
– Nézze, mi tudjuk, hogy maga nem politizált soha. Most se kívánunk magától politikát. Csak annyit, hogy jöjjön és szervezze meg az állami mintagazdaságokat. Képzelje el, mennyire magának való feladat! Minden rendelkezésére áll: pénz, anyag, ember. Csak szervezni kell, elindítani az üzemeket. Minőségi termelést és többlettermelést egyszerre teremteni meg! Nem az a pajta való magának, az Isten szerelmére! Meglátja majd, hogy a nép hálája…
– Emlékszik még Eskőre? – kérdezte hirtelen Drágffy. Halk volt a kérdés, mégis úgy vágta ketté az asszony szavát, mint egy penge. Egy pillanatra elakadt a lélegzete is.
– Emlékszem – felelte halkan ő is és lehajtotta kissé a fejét – és higgye el, Gergely…
– Emlékszik a Gelencsér-fiúra is?
Az asszony sértődötten rándult össze. Nem ezt várta, ő másra emlékezett.
– Persze – felelte élesen.
– A maga kívánsága volt, hogy segítsek rajta. Taníttassam ki. Csináljak embert belőle. Hát nem embert csináltam belőle, hanem komisszárt. Ma ő az úr Eskőn. És le akart tartóztatni, amikor hazamentem, hogy átadjon a hóhérnak. Én tehát ismerem már a nép háláját, Klára.
Az asszony döbbenve nézett rá.
– Úgy értsem ezt, hogy amért egy éretlen fiatalember valamikor hálátlannak bizonyult…?
– A hálátlanság ma törvénnyé lett és a rablás erénnyé.
Az asszony ijedten nézett az ajtó felé.
– Az Istenért, ne olyan hangosan!
Drágffy szomorúan mosolygott.
– Nyugodt lehet. A háziúr egy derék volt kondásom, hatvan éves és látja a különbséget jó
és rossz, igazság és hazugság között.
– Gergely…
Az asszony hangja ellágyult. Kissé előre hajolt és kezét könnyedén a férfi karjára tette.
– Gergely, én azért jöttem, hogy oda vigyem magát, ahova való. Az ország újjáépítésének az élére. Mert látja, én hiszek abban, hogy ez az újjáépítés megtörténik, ha a látszat olykor mást is mutat. Én hiszem, hogy a magyar nép igazi boldog jövője áll emögött az újjáépítés mögött…
– Gyűlöletre és gazságra nem lehet építeni. Az építés jelszava alatt eddig csak rombolás történt. Ledönteni falakat minden csirkefogó tud, de az építéshez jószándék kell és erkölcs.
Az asszony sóhajtott.
– Maga keserű. Tudom, hogy történt és történik ma is még sok minden, ami elmaradhatott volna. De az indulatokat le kell vezetni előbb. Gondoljon arra, hogy…
– Én sok mindenre gondoltam már – vágott közbe Drágffy – és rájöttem arra, hogy nem a szervezés és nem az üzemek termelése a legfontosabb dolog valamely ország vagy nép életében. Hanem az erkölcs. Mert ahol ez nincs, ott semmi sincs.
Az asszony néhány pillanatig tanácstalanul állt ott, aztán lassan az ablakhoz ment. Kinézett a kopár kukoricatarlóra.
– Elvállalja az állami mintagazdaságok megszervezésének irányítását? Miniszteri tanácsosi rangban?
– Nem.
– Inkább lapátolja itt a trágyát a napszámosok között?
– Inkább.
Az asszony szembefordult vele. Tekintete kétségbeesett volt.
– De miért? Az Istenért, hát miért? Senki se kívánja, hogy belépjen a pártba, vagy
politizáljon, vagy mit tudom én mit!
– Az ember hű kell maradjon önmagához és a múltjához akkor, amikor a hűség már csak a múzeumokban található – felelte a herceg egyszerűen.
– Nem értem – rázta az asszony kétségbeesetten a fejét – nem értem. Én jót akartam magának, én azt akartam, hogy… hogy végre érvényesíteni tudja képességeit… én… én ezt nem értem!
Drágffy odalépett hozzá és kezét rátette az asszony vállára.
– Nézze, Klára – mondta csöndesen és nagyon komolyan – öreg házigazdám, a kondás, így fejezné ezt ki: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. A világégés vihara fölkavarta az emberiség szemetjét és ez a szemét uralkodik ma itt nálunk. De a legzavarosabb víz is megtisztul egyszer és a szemét rendre visszakerül majd oda, ahová való. És akkor majd el lehet kezdeni az építést. De addig nem. Szeméttel nem lehet építeni. És aki jószándékkal bár, de odaadja magát és belekeveredik a szemét közé, az nem hogy segítene valamit, de ellenkezőleg: ront. Mert az ocsú vetőmaggá úgysem változik át soha s a közéje keveredő jó mag csak késlelteti a szemét elrothadását. Aki az ördög mellé elszegődik, Klára, az csak az
ördögnek tesz szolgálatot, másnak senkinek. Az asszony néhány pillanatig maga elé nézett, aztán lassan megmozdult. A férfi keze lecsúszott a válláról.
– Sajnálom, hogy nem értünk egyet. Én jót akartam.
Egyenesen, hidegen a férfi szemébe nézett.
– Vagy én is szemét vagyok, főméltóságú úr?
A férfi állta a nézést.
– Maga csak nem lát tisztán és azt hiszi, hogy a maga jószándéka győzni tud a mások rosszasága fölött. Sokan vannak sajnos ilyenek, akik jóságukkal a gonoszat szolgálják. Ha minden jóérzésű ember első naptól kezdve magukra hagyta volna a gazokat: már régen nem lennének sehol. Sajnos a rablókat maguk ütik lovaggá a nyilvánosság előtt.
– Isten vele – mondta az asszony és gyorsan kisietett a szobából...........

Drágffy Gergely minden reggel négykor fölkelt, lyukas cipőiben átment a tehénistállóba,
etetett, takarított, megfejte az állatokat..........

Voltak olyanok, különösen a fiatalabbak között, akik gúnyos és kárörvendő megjegyzésekkel igyekeztek a hajdani urat még jobban megalázni. Ahogy azonban a hetek teltek, rendre látniok kellett, hogy az összes istállók között a tehénistálló az, ahol minden a legrendesebb és legtisztább s a hajdani úr az egyetlen közöttük, aki nem panaszkodik és nem zúgolódik soha, hanem szó nélkül végzi a maga dolgát és jól végzi, jobban mint ők, akik
pedig egész életükben cselédek voltak. Egy idő múlva elmaradtak a bántó megjegyzések és az emberek újra tisztelettel fordultak feléje, ha elment mellettük, vagy jöttek tanácsot kérni és érezték, hogy valami rendkívüli dolog történt: a herceg herceg maradt a tehénistállóban is.
Egy késő, tavaszi estén rongyos csavargó nyitott be a kondásházba. A herceg szobájában még égett a lámpa. Az ócska asztal körül néhány gondtelt idősebb paraszt ült és a herceg egy állatorvosi szakkönyvből olvasott föl nekik. Baromfivész ütött ki a faluban és az emberek hozzá jöttek tanácsot kérni, hogy mit tegyenek ellene. Gyógyszert nem lehetett kapni sehol s állatorvos nem volt a környéken. A toprongyos ember megállt az ajtóban. Hosszú, sovány, aszott ember volt, a ruha rongyokban lógott le róla. A herceg fölnézett a könyvből és a szeme rámeredt az emberre.
– Jurkó!
Az ember döcögve előre lépett, aztán meggörnyedt és fölszakadt belőle a zokogás.
– Jaj, főméltóságú uram, jaj… hát így, hát így…
Az ember beteg volt. Betegen jött már haza Oroszországból és mikor hazaért Eskőre, azzal fogadták, hogy azonnal takarodnia kell Magyarországra, mert Csehszlovákia kidobta magából a magyarokat. A határig vitték, ott elengedték. Gyalog jött Tülkösig. Feleségéről, gyermekeiről semmit nem tud. Elvitték azokat is valahova, Isten tudja hova. Jurkó nagyon beteg volt. A herceg lefektette a saját ágyába, ápolta néhány napig, de Jurkó nem akart élni
tovább.
– Főméltóságú úr, hagyjon engem meghalni – hajtogatta szegény – nem akarok élni tovább, nem akarok… jaj, főméltóságú úr, mivé lett a világ, Istenem, Istenem…
Aztán a hatodik napon meghalt. Drágffy Gergely eladta Weiss úrnak az aranyóráját, hogy teljen a temetésre. A koporsót ő kísérte ki egyedül. Ő, a pap s négy öregember, régi uradalmi cselédek, akik a koporsót vitték. Maga is lapátot fogott és segített felhantolni a Jurkó sírját, a „kicsi Jurkóét”, ahogy annak idején Eskőn nevezték volt. Mikor a sír készen volt, a négy öregember rendre vette a kalapját, sóhajtott és elment. Drágffy egyedül maradt a pappal.
Fiatal ember volt még a pap, öt évvel ezelőtt került Tülkösre.
– A hűségesek lassan elmennek – mondta csöndesen a herceg – nem bírják ki a hűtlenek
között.
A pap bólintott.
– Isten megpróbálja az igazakat.
– A kereszténység megbukott – felelte a herceg keserűen – ennyi az egész.........

De nem erről akarok most beszélni. Hanem egy öreg halászról, akit Hiribinek hívtak. Az öreg Baradlay hosszú ideig hallgatva nézett maga elé.
– Ez az ember szeretett volna hinni az Istenben, de nem tudott. Nem tudott, mert olyasmik történtek az életében, amik az ő ítélete szerint nem lett volna szabad történjenek, ha van Isten. Hosszú évekig élt azzal a tudattal, hogy Isten nincs. És akkor egyszerre csak hat gyermek ellopta a csónakját és a csónakot a víz odasodorta a gáthoz. A hat gyermeknek meg kellett volna halnia. De nem haltak meg. A csónak megállt velök a mélység fölött és csak akkor zuhant alá, amikor az utolsó gyereket is kimentették belőle. Az öreg Hiribi belenézett a vízbe, oda, ahol a csónak megállt és nem látott ott semmit. És megdöbbent. Ha nem akasztotta meg semmi a csónakot, mitől állt meg? Mégis létezne valami, ami a fizikai erők fölött áll, mint
legfelsőbb hatalom? Persze, az öreg Hiribi nem így fejezte ezt ki, ő csak ennyit gondolt: mégis lenne egy Isten? Szerette volna biztosan tudni, hogy van-e Isten, vagy nincs. És elhatározta, hogy próbát tesz. Kipróbálja, hogy van-e Isten. És kipróbálta. Legalábbis azt hitte, hogy Istent próbálja ki, de tulajdonképpen csak azt próbálta ki, hogy van-e még célja az életének. Nem volt. Azaz, hogy volt még egy utolsó: hogy megtudja Istent. Mert abban a
pillanatban tudta, hogy van Isten. Talán az volt az élete célja, hogy ezt megtudja. Zavaros, amit beszélek, ugye? Legyen elnézéssel egy öreg ember iránt. Főméltóságod életének mi a célja?
A kérdés megint olyan váratlanul jött, hogy a herceg egy ideig megzavarodva nézett az öregemberre. Aztán kissé keserűen elnevette magát.
– Életem célja? Úgy látszik, már csak annyi, hogy naponta megtakarítsak és megfejjek néhány rossz tehenet. De nem – tette hozzá hirtelen elkomolyodva – azt hiszem, még van egy célja annak, hogy itt vagyok. Meg kell mutassam az embereknek, hogy nem a vagyon teszi az
urat, hanem az erkölcs. És hogy nem a rendszerek a fontosak az emberiség életében, hanem a
hűség, a tisztesség és a jóakarat. Ez a feladatom...........


Néhány nap múlva útlevél volt a kezében és átmehetett Bajorországba, a családjához.Júlia hercegné a gyerekekkel a stranbergi tó partján élt egy csinosan berendezett villában, amit a rokonok bocsátottak a rendelkezésére. A villához egy kis erdőgazdaság is tartozott, néhány holdnyi szántófölddel. Ezt a kis gazdaságot vezette Júlia hercegné a rokonok számára mint intéző és ebből élt. A gyerekek iskolába jártak, Lajos a legidősebb fiú, abban az évben érettségizett.
A találkozás, ennyi idő után, mindkettőjük számára különös volt. Drágffy Gergely nem szívesen beszélt az otthonról és az asszony nem mert kérdezni. Órákhosszat ültek szótlanul egymás mellett, mint akiknek nincs több mondanivalójuk egymás számára. Valahogy az idő s az élmények különbözősége mintha eltávolította volna őket egymástól. Drágffyt zavarta a kényelem, a német rokonok úri életmódja és gondtalansága. Kísértetiesen emlékeztette
minden arra az időre, amikor a szlovák börtönből kikerülve és Eskőről elűzve megérkezett Magyarországra. Döbbenve figyelte most is az embereket, akik úgy éltek éppen, mintha a világ nem is lenne tele feldúlt otthonokkal, börtönben sínylődő emberek ezreivel, hontalan milliókkal, mintha alig néhány száz kilométernyire tőlük nem a gyűlölet, a rablás és az akasztófa uralkodna, ugrásra készen, hogy miután felfalta a leigázott földet, tovább kússzék,
mint egy óriás hernyó és lerágja rendre az egész világot. Nem érezte jól magát a rokonok között. Keserűséggel töltötte el az úri környezet. Tülkösre és Eskőre gondolt, rokonokra és barátokra, akik valahol egy börtönben, vagy egy munkatáborban sínylődtek, a magyar népre gondolt és utálta maga körül a gondtalan vidám német világot.Júlia mindezt nem értette meg. Ő csak azt látta, hogy az ura rosszkedvű és zárkózott, úgy jár-kel, mintha beteg lenne és nincs kedve semmihez.
– Majd hazamegyünk hamarosan – próbálta vigasztalni – változni fog a helyzet. Drágffy Gergely csak legyintett ilyenkor. Ő tudta, hogy nem kormányváltozáson múlik ez, nagyobb változásra van szükség. Az emberek maguk között kell megváltozzanak, belül.

Vissza kell térjenek előbb az erkölcshöz, amiről egyformán megfeledkeztek mindenütt: keleten és nyugaton."

/Wass Albert/