Vártam... (Június 4.-e margójára) Vártam, nem tudom mire, de most vasárnap vártam valamire. Állítólag ezen a napon történt valami, amiről meg kéne emlékezni. A sors úgy hozta, Debrecenben vártam. Mostanában hetente, kéthetente ugyanott. Ülök a padon a nagy templon előtt, nézegetek körbe, vajon más is vár valamire? Úgy látom nem. Bamba, fagyizgató arcok. Velem szemben két csöves piszkít, okádik maga alá.

Az arcomra minden ki volt írva, meg úgy általában mindig. Talán ezért megszólít egy szomszédos padon ülő. Látod mivé lett a magyar, kérdi? Ezek csak embernek látszó biomasszák, felelem. Nem mondom, hogy állatok, mert szeretem az állatokat. Az nem csinál ilyet. Nekem is van kutya, macska, csirke, figyelem őket. Tetszik neki. Sok mindenől folyik a szó. Főleg a mostani helyzetről, Tiszán innen, Óperencián túl. Nézem az órát. semmi jele semminek, de még életnek látszó dolognak sem. Képernyőkímélő arcok, mondta anno Schuster. Milyen igaza volt. Beszélgetünk. Ritka kincs ez mostanság. Két ember beszélget. Mellettem 10 éves forma kislány fagyizik. Hallgat minket. Nyelve megáll a gombócon. Vajon érti mit vartyogunk itt? Szüleire nézek. Bamba, agyatlan rabszolgák. Telefont nyomkodnak, gyerket le se sz.....k. Lehet, még menthető lenne, csak mesélni kéne neki csak úgy. Nagyapjáról, őseiről, az igaz történelemről. Talán nincs minden veszve. Mi szinte csak hazugságot tanultunk. Ez ma sincs másképp, sőt... Körülöttünk kisebbségben a helyiek. Pakisztáni ételfutárok tucatjával. Előttünk, Isten tudja honnan szalajtott feketék traccsolnak. Kisvártatva odébbállnak, látják az arcomat. Most még elmennek, holnap már nem... Nem baj, én akkor is itt leszek. Jön egy kismama babakocsit tolva, benne gyerek. Jön a férj. Arab, szakállas, rosszarcú. Anyuka kifejezetten csinos. Talán a látásával van baj? A reszli meghatározhatatlan színű és fajtájú keverék. A mi migránsaink intelligens egyetemistáknak néznek ki ebben a masszában. Vajon félreértett a Jó Isten? Nem ezekre vártam.A múltkor kérdem egy szálloda recepciósát: honnan kerültek ezek ennyien ide? Egyetemisták, feleli. Kár volt kérdezni. Eljött az idő! A díszlet nem változik, síri csend. Csak a nyelvcsapások a fagyikon csattognak. Nincs harang, nincs megemlékezés. A bensőm háborog, tiltakozik, kérdez, gyűlöl. Padtársam megszólal, látod mondtam, ilyenek ezek. Szerintem nem tudják mire kéne emlékezni. Vajon van a nagy templomban lévő harangnál nagyobb az országban? Románia kb. 40 kilométer. 4.-én ennek és az ország minden harangjának úgy kéne szólni, hogy megsüketüljenek körös-körben!!! A szeizmográfoknak jelezni kellene világszerte, hogy valami történik Magyarországon! Először nem érteni senki, aztán majd megszoknák. Azt is megszoknák, hogy ilyen a magyar. Azt is, hogy feltámadt és nem tudták az agyát teljesen leradírozni. Nem itt nem ez történik. Bambán fagyizik a tulok, arab férjével. Elvesztünk, mondja padtársam. Hová, milyen szigetre meneküljek, hogy ezeket ne lássam, kérdi? Tudom a választ, de ezt mindenkinek magának, magában kell eldönteni. Haranggal vagy anélkül, megemlékeztem. Megemlékeztem nagyapámról, akit gyerekként puskatussal, mezítláb vertek át családjával az újonnan húzott határon, Palicsról. Közben nézem a droidokat. Óriási a kontraszt. Úgy érzem magam, mint akit fényképeznek és belenézett a vakuba. Meleg van. Elmegyek a közeli kifőzdébe, egy serpenyős csülökre. Jól esik a hideg sör. A kutyákra, macskákra, csirkékre gondolok. Nekik szükségük van rám, nekem rájuk. Ezeknek itt már semmire nincs szükségük. Csak egy jó kis összeeszerelő munkára, éhbérért. Itt helyben. Az a biztos. Happy Június 4.-ét!