A nagyapám 1895-ben született. A Hortobágy közepén egy nagyobb faluban. Kb. 17 éves volt, amikor elvitték huszárnak.>>>

"Nagyapám még ifjú volt, kit életében megrabolt
két háború és sok-sok halál.
Ég 's Föld között a halottak jártak...
Nyugtató álmot Õ nem talál.

Emlékezett még a dalra, szerelemre vágyó hangra
forró szíve meg-megdobbant.
Pokolajtó nyílt, a Lelkekre vártak...
Hogy földanyánk is beleroppant."


...Érthető, hiszen ott mindenki tudott lovagolni - nem is akárhogyan - és hát igazi szép magyar ember volt. Úgyhogy onnan ugyan hova máshova is sorozhatták volna be, mint a huszársághoz. És az ezrednél volt egy mén. Úgy hívták ezt a csődört, hogy: Népjog. Népjog. Hogy akkor, abban a világban, a Monarchia, a K.u.K. békés, idilli világában hogyan lehetett egy ilyen nevet adni egy huszár lónak, az nemhogy most/máig, de már akkor is rejtély volt. Mindenesetre úgy hívták ezt a lovat, hogy: Népjog. És ez a ló olyan fantasztikus paripa volt, hogy amikor hadgyakorlaton a huszárezred felsorakozott a támadáshoz és meghallotta a támadás kürtjelét, akkor úgy nekiindult, hogy az egész ezredet legalább két kilométerrel megelőzte, úgy vitte előre a lovasát (aki amúgy nem a nagyapám volt). Később azt csinálták, hogy ezt a lovat hátravezényelték egy kilométerrel az ezred arcvonala mögé és neki onnan kellett rohamoznia. És még ekkor is megelőzte az egész ezredet egy kilométerrel!!! Ha harc lett volna, hát a lovasát simán bevitte volna az ellenségbe jóval az előtt, hogy a többiek odaértek volna. Ez egy magyar katonaló volt, egy nóniusz. Amely fajta amúgy is maga a csoda. Egy magyar csoda. És Népjog a nóniusz fajtájának is a csodája volt. Ez a történet a családban mindig szájról szájra járt. Amúgy, amikor kitört az Első Világ-gyalázat, akkor a nagyapámék huszár-zászlóalját a Dolomitokba, az olasz frontra vezényelték, és kb. a harmadik napon elhangzott a "Lóról!" parancs, hogy aztán majd csak 1918-ban hangozzék el újra a "Lóra!" parancs - ha lettek volna még lovaik, sőt derékszíjaik és bakancsaik - merthogy annyira éheztek a nagyapámék ott, hogy először szegény pacik végezték az üstben, aztán a derékszíjak is és végül a bakancsok bőr-részei is. Nagyapám élve jött haza, hazament a falujába, ahol cipészmester lett, lett neki hét gyereke, és nyáron együtt aratott a falu népével, mert akkor, aki nem ment aratni, az nem volt rendes ember. És bár nem volt vallásos, de kötelezően eljárt a református templomba, ahol ő volt a "nyújtó" - merthogy a 'nyújtó' volt a legjobb és legerősebb hangú ember, aki az ének végén hosszan kitartotta - nyújtotta - a hangot. És ott mindenki kálvinista volt, ahol viszont a katolikus "nem volt ember".

Hát ilyen magyar ember volt a nagyapám.
----------------------------------------------
Szintén családi monda volt a következő történet úgyszintén még a Monarchia idejéből. És szintén katona-történet a nagyapámtól. Szóval: a közös hadseregnél az egyik alakulatnál vegyesen voltak a magyar, osztrák, cseh, ki tudja még milyen náció katonái. És hát megkapták a "prófuntot" (ellátmánynak lehetne mondani mai szóval). És a prófunt része volt többek között egy nagy darab sajt is. Egyébként ez a 'prófunt' egy nagyobb időtávra való ellátmány volt, amit a katonának kellett beosztania. Kb. olyan volt ez, mint a mi katonaidőnkben az, amikor mondjuk több napos őrségbe kivezényeltek minket egy hadgyakorlaton távol az alakulattól és akkor kaptunk egy-két egész kenyeret, pár doboz konzervet, néhány almát stb. és akkor abból kosztoltunk két-három-négy napig a "kanálgép" segítségével - amivel sikerült jó pár évre megútáltatni velünk a konzerv-kaját, pedig utólag visszagondolva nem is mindegyik volt annyira rossz, például volt egy tükörtojásos sonkás konzerv, ami kimondottan klassz volt, megjegyzem a civil életben nem is lehetett kapni, csak a néphadseregnek (így hívták akkor a katonaságot) gyártották. Szóval visszatérve az alaptörténethez: kiosztják a K.u.K. katonáknak a prófuntjait. No, a német (merthogy az osztrákot mindig németnek mondták - holott lehet, hogy ezt egy echte német kikérte volna magának!) levág a sajtból egy szép, takarékos, papírvékony szeletet, aminek a közepén ott van a sajt természetes lyukja, arca elé tartja a szelet sajtot, és a lyukon átnézve gunyorosan mondja a magyarnak: "Látasz magyar? látasz?". No, erre már felpaprikázódik a magyar, levág egy kétujjnyi szeletet a sajtjából, fúr rajta egy nagy lyukat a bugylibicskájával, az arca elé tartja és így mordul fel, átnézve a fúrt lyukon a "német"-re: "Látlak büdös nímet, látlak!!"
..............................................................................
Szintén a tágabb családban volt egyfajta szólás-mondásként a következő történet.
A magyar embernek volt egy kis szőlleje. Szép nyár volt, akkor volt eső, amikor kellett, és akkor volt napsütés, amikor kellett, főleg ősszel, érés előtt. Igen ám, de jött egy cudar idő, sötét, gonosz fellegekkel, és bizony eleredt nemhogy az eső, de a jégeső!!! És ez a jégverés elkezdte elverni a szép szőllőt mindenestül. A magyar parasztember látva, hogy mit művel a szőllejével az időjárás, kiment maga is a jégverésbe egy kapával és elkezdte ütlegelni a tőkéket, így kiáltva fel: "Lássuk Uram! Mire megyünk ketten?!"
.................................................................................
Apám bátyja, aki szintén László volt mint én (vagyis, hát inkább én vagyok szintén László, mint ő) a Második Világgyalázatban közhonvédként végigharcolta a háborút a Don-kanyartól a Kárpátokig golyószórósként. Történt itt, hogy a német katonákkal együtt megrohamoztak egy orosz bunkert és az onnan kidobott kézigránát szilánkjai belevágódtak mind a két szemébe. Úgy volt, hogy megvakul, a németek azonban feltették a magyar közkatonát egy "kórház-repülőre" más sebesültekkel együtt és elvitték Bécsbe, ahol a legjobb szemészprofesszornak sikerült az egyik szemét megmentenie. Itt a lábadozása után a németek a nagybátyámat le-obsitolták (elbocsátották a hadseregből) és hazaengedték némi élelmiszerrel. Ő Bécsből hazagyalogolt a Hortobágy melletti falujába keresztül a frontokon. Sehol nem bántották, az oroszok sem. A pravoszláv vallásban van egy szabály: ha valaki ezen a világon már elszenvedett valamilyen súlyos és maradandó sérülést, akkor azt már nem szabad bántani: az Isten már kimért rá egy büntetést, és ki az az ember, aki ugyan felér Istennel??? És hát hiába "vörös" hadsereg volt a szovjet hadsereg, azért az egyszerű emberekből nem tudták kiölni a vallás mindennapi életre érvényes szabályait még a kommunistáknak sem. Úgyhogy szerencsésen hazaért a falujába és még sokáig élt fél szemmel dolgos magyar parasztemberként. Állítólag - milyen érdekes az öröklődés!?!? - én rá (is) hasonlítok külsőleg. Amikor apám kérdezte ezt a bátyját, hogy tudja-e, hogy mennyi szovjet katonát ölt meg, azt mondta, hogy nem, de egy alkalommal a Kárpátokban egy kb másfél-két kilométeres frontszakaszt egy hegy, inkább magasabb domb, aljában védtek három golyószóróval, amikor megindult a szovjet támadás egy ezrednyi erővel lefelé. És az 1000-1200 ember mind ott maradt holtan. Visszafele nem tudtak menekülni, lefelé meg kiváló célpontot nyújtottak. Mondjuk ez a nagybátyám Ukrajnában partizán-vadász is volt, egyszer egy fáról egy partizán le is lőtte orvul az oldalfegyverét róla, nem sebesült meg (a golyószórós katonáknak közkatonaként is járt pisztoly), akit aztán egy rövid sorozattal le is szedett a fáról és a földön a sebesülttel aztán végzett. Merthogy - minden fotelkatonai széplelkeskedés ellenére - harcban és közvetlenül a harc után foglyot nem ejtünk!! A háború ilyen - ilyen a háború. Amúgy, ha tehették, megegyeztek a partizánokkal: "ha ti nem támadtok meg minket, mi sem lövünk rátok és természetesen nem bántjuk a falubeli földieteket sem" - és ez azért működött. Mondjuk a magyarok és ukránok között igen, a németekkel és románokkal az ukránok részéről már nem.
Hogy miért mondtam el eme négy történetet?
Nem is tudom.
Talán csak azért, mert sokat elmond a magyar néplélekről, a magyar gondolkodásról.
A magyarról.
A valamikori igaz magyarokról.
-------------------------------------------------
Eddig lenne a történet.
Üdv!

DJLaci

 

Sárdy János: Nagyapám még ifjú volt (Ádám dala 3. felv.)

a másik Dalszöveg:
Nagyapám húsz éves volt,
Lombok közt sütött a hold.
Mikor épp tilosba járt,
És a fák közt lányt talált.

Olyan édes volt a lány,
Csalogány dalolt a fán.
Énekétől zeng a táj,
És csókra vár a száj.

Muzsikálj muzsikálj muzsikálj,
Újra szólj el ne szállj.
Muzsikálj muzsikálj muzsikálj,
Hogyha hívlak rám találj.

Muzsikálj muzsikálj muzsikálj,
Hogyha hívlak el ne szállj.

Nagyapám már hetven volt,
És már nem sütött a hold.
De ha arra lányka járt,
Ez a vén legény megállt.

Sóhajt drága nagyapám,
Hova lett a régi lány.
Hol van már a régi táj,
A kis dalos madár.

Muzsikálj muzsikálj muzsikálj,
Újra szólj el ne szállj.
Muzsikálj muzsikálj muzsikálj,
Hogyha hívlak rám találj.

Muzsikálj muzsikálj muzsikálj,
Hogyha hívlak rám találj.

(Youtube hangfelvétel)