Elolvastam amit küldött és írt... R.Merle neve jutott az eszembe... Arról meg egy asszociáció amit most beteszek alcímnek:

A gyõzelem papja és a '100 nap az élet'

DJLaci egy hajcsár. Nem volt elég neki, hogy tegnap fel kellett tennem egy írását, erre ma megint küldött egyet... és ez már azonnal kell neki, mert a 9-es szám is fontos. Május kilenc a CirmosCicaCafrangosP.... /p, p, p,...ez most nem jut eszembe/ nagy napja is - mint tudjuk, de aki nem tudja, mert nem él olyan régen mint mi az most meg fogja tudni... és akkor még belekeveri a pápa-papot is (bár úgy hallottam olyan nincs is! illetve olyan mint Magyarország mert az sincs. Magyar Köztársaság... az volt. De Nép van vajon? Ez itt a kérdés. Erre most született egy XIV. (de hülye neve van) Ksziv Leo.

A mostani cikk-szerűséget két friss esemény „ihlette”.
Az egyik a „győzelem napja” a másik a pápa-választás.

A győzelem napjával (hogy mindenkinek egyértelmű legyen: a náci Németország felett a második világháborúban aratott győzelem szovjet felfogás szerint napját, azaz május 9-ét értem) kapcsolatban jelent meg egy érdekes cikk a Pesti Srácokon Kertész Dávid tollából, a cikket itt érhetitek el:
"Nekünk nem kell naggyá lennünk, mert azok vagyunk" – Miért is örülne a nemzeti oldal május 9-nek? - PestiSrácok
érdemes idézni:

Ma van a győzelem napja, a posztszovjet világ (mínusz Ukrajna) ünnepel. De kell-e nekünk magyaroknak ünnepelnünk ezen a napon, és miért esett abba a hibába a magyar jobboldal, hogy egy része kényszeresen utánozni akarja az oroszokat. Akkor is, mikor Moszkvában a mi legyőzésünkről emlékeznek meg? Mire kellene emlékeznünk nekünk, ha nem majmolni akarunk, hanem példát venni?
Május kilencedike Oroszország legnagyobb nemzeti ünnepe, még úgy is, hogy nem igazán nemzeti. Értelemszerű, hiszen bármi is az érzelmi hozzáállásunk a dologhoz, a második világháborúban a legnagyobb véráldozatot kétségkívül a Szovjetunió hozta. A vörös birodalom pedig ugye az internacionálé jegyében valami nemzetek fölötti társadalmat akart alkotni (a végén nemzetek alatti lett, de ezt most hagyjuk), a társadalomszerkesztés egyik elengedhetetlen kelléke pedig a közös ünneplés.
A hidegháború alatt ezért a teljes keleti blokknak kötelező jelleggel ünnepelnie kellett ezt a napot. Azoknak is, akiket legyőztek. Mondjuk nálunk ez még mindig kevésbé volt szürreális, mint Kelet-Németországban. A rendszerváltás után azonban a a legtöbb ország lerúgta magáról május kilencedike megünneplésének kényszerét, kivéve a Birodalom magországait (így Ukrajnát, én még középiskolásként is felvonultam a győzelem napjára, mert muszáj volt).

A birodalmi tudat
Itt érkeztünk el ahhoz, hogy miért is fontos Oroszországban ma is a legnagyobb szovjet ünnep. Oroszország egy birodalom. Még mindig az, és egyre inkább az lesz, hála a duginizmusnak, ami lényegében a cárizmus és a szovjet nosztalgia furcsa elegye, úgy, hogy közben mindkettőnél nagyobb hangsúlyt fektet a nemzettudatra. Mert Dugin elvei alapján Nagyoroszország minden népe a maga módján kell, hogy szolgálja a birodalom érdekeit, mert egy birodalom polgárának lenni jó. Szerinte, és lényegében az orosz fősodor szerint is.
Minden jakut, burját, csukcsa, gagaúz, nyenyec és orosz Moszkva védelmét élvezi, cserébe szolgálniuk kell Moszkva érdekeit, kinek kinek tehetsége szerint. Tekintve az Oroszországban élő népek történelmi hátterét, az egymáshoz való viszonyát és Oroszország mai geopolitikai kilátásait ez egy teljesen egyértelmű és számukra működő ideológia.
Számukra…
Ők ugyanis valóban a birodalom népei és jól érzik magukat birodalmi alattvalóként. A nemzetkarakterisztikájukba ez teljesen beleillik. A miénkbe nem, mert mi makacs, gőgös és önálló népek vagyunk, akik fölött uralkodtak már elegen és teljesen elegünk van belőle. Mi magyarok nem tudunk alattvalóként gondolkodni.
Éppen ezért elkeserítő kissé, hogy a magyar jobboldalon mennyire népszerű lett a duginizmus. Ennek is megvan az oka, hiszen tartozni vágyunk valahová, és keressük a követhető ideológiákat, a nyugati alternatíva pedig jelenleg még rosszabb, ezért kézenfekvő alternatívaként működik. Dugin azonban nem nekünk írta a filozófiáját, és ránk nem is lehet alkalmazni. Éppen ezért van szükség valami sajátra. Éppen ezért nem szabad epedve néznünk, hogy milyen jó az oroszoknak, mert ilyenkor ünnepelnek, és ilyenkor tudatosítják magukban, hogy ők igenis nagyok.

Mi kellene nekünk?
Valami hasonló, mégis valami egészen más. Tekintve, hogy az elmúlt száz év, és az azt megelőző ötszáz meglehetősen sokat tett azért, hogy belénk verje a depressziót, kétség kívül szükségünk van egy olyan eszmeiségre, ami tudatosítja bennünk a történelmi nagyságunkat. Ezt azonban ne az oroszoktól várjuk már el! Ne az övéket másoljuk, csak vegyük át, mint példát és alkossuk meg azt a filozófiát, ami a mi önmérsékletünknek, karakterünknek sokkal megfelelőbb.
Mi nem úgy harcolunk az ellenfeleinkkel, hogy összehívjuk országunk minden zugának lakóit és a túlerővel megoldjuk, amit kell. Mi egyszerűen okosabbak vagyunk mindenkinél, és azt is átb@sszuk a palánkon, aki meg van győződve róla, hogy már le is győzött minket. Nekünk az eszünket kell ünnepelnünk, a bátorságunkat és a kitartásunkat.

Nekünk nem Mohács kell, hanem Pozsony!
Az elmúlt másfél évtizedben azért jelentős javulás történt annak tekintetében, hogy az iskolai tananyagokból sem a végtelen önsajnálat áradjon és a Hunyadi-sorozat azt is megmutatta, hogy a művészetekben is be tudjuk mutatni, hogy mi igenis tökös gyerekek voltunk a történelem során mindig. Ez azonban még kevés. Szükség van arra, hogy ünnepeljünk, ne csak megemlékezzünk.
Emlékezzünk arra, amikor nyertünk. Amikor konkrétan a kiirtásunkra tört fél Európa, mi meg beledöngöltük őket abba a mocsárba, amibe valók. Emlékezzünk a sikereinkre, a nemzetünk nagy pillanataira, ne csak arra, hogy hősök voltunk, de elbuktunk, hanem arra is, amikor hősök voltunk és veretlenek.
Ne ünnepeljük május kilencedikét, de ünnepeljük a pozsonyi csata emlékét, ünnepeljük Vértes mezejét, ahol páncélokkal vetettük be a hegyoldalt. Ünnepeljük azokat a vitézeket, akiktől az első feljegyzett káromkodásunk származik:
Veszteg kurvanő fia szaros német, ittátok mi vérünket, isszuk most ti véreteket!
Nem kell naggyá lennünk, mert azok vagyunk, évszázadokon keresztül legyőzhetetlenek. Csak nem szabad elfelejtenünk, mert mindig akkor buktunk el, amikor elhitették velünk, hogy vesztesek vagyunk.
Eddig a cikk.

Én erre ezt írtam kommentként:
1849-ben a cári Oroszország nyújtott segítséget a trónbitroló Ferencjóskának.
A nem sokkal későbbi krími háborúban – ahol ugyanúgy a törökök (és tatárok) kiűzéséről volt szó, mint 1685-ben tőlünk – a Nyugat a törököket segítette.
Utána volt a japán-orosz háború 1904-5-ben, ahol a Nyugat a japánokat támogatta.
Jött az első világháború, amibe megintcsak a Nyugat-i “kuzinok” belekényszerítették a cári Oroszországot – és amiben kölcsönösen és masszívan ontottuk egymás vérét, az oroszok egyfajta tébolyult pánszlávizmus, míg mi az ettől való beszarás motivációjában -, hogy aztán az orosz nép megunva az őrületes vérveszteségeket, elzavarja a cárizmust és válasszon (??) egy másik még rohadtabb rendszert (ez lesz nálunk is, ha jövőre győzne nálunk a Pisapárt és V.I. Petya).
Egyébként a szovjet rendszer megteremtéséért legalább százezer magyar hadifogoly fegyveresen is harcolt a vörösök oldalán (miközben a Cseh Légió meg a fehérek oldalán vitézkedett…).
Ebben a rohadmány rendszerben – a Szovjetunióban – az oroszok és a többi kisebb nép elvoltak maguknak – persze borzalmas körülmények között, amelyhez képest a gyűlölt cári rendszer kiscsoportos óvodások babazsúrja volt – egészen 1941. június 22-ig, velünk kapcsolatban meg június 26-ig, amikor anélkül, hogy megkérdeztük volna Budapesten a szovjet nagykövetséget (Moszkvában meg a szovjet külügyet az ottani nagykövetségünkön keresztül), hogy mi a stájsz a kassai bombázással kapcsolatban? a zseniális (ja, nem!) Horthy törvénytelenül és egyoldalúan – Bárdossy miniszterelnököt kész helyzet elé állítva – kinyilvánította, hogy hadban állunk a szovjettel, és másnap már bombáztuk is Ivano-Frankovszkot. Majd kiküldtük elpusztulni a 2. magyar hadsereget a Donhoz, hogy végül Oroszország rajtunk, mint ellenségen, gázoljon végig a háború végén és már megint a vesztesek oldalán találjuk magunkat, megfejelve a szovjet rendszer általi megszállással.
1956-ban, a kétségtelenül erősen orosz-jellegű, szovjetek újra eltapostak minket, hogy aztán egészen 1991.nyaráig itt legyenek “ideiglenesen”, miközben a szovjet csapatok tisztjei számára “öröklakások” épültek, ahogy ezt a 70-es években a Veszprémi Napló oly büszkén, szó szerint, meg is írta – nagy derültségére a “szocializmust építő” népünknek.
És 1991-től jött egy egészen 2022-ig tartó “kegyelmi állapot” a két nép között.
Senki nem foglalkozott – érdemben – a másikkal, vettük és eladtuk, ami jó volt nekünk a másiktól és a másiknak, nem volt köpködés, nem volt b—aszogatás, jöttek az orosz turisták, főleg Hévízre és fizettek, mint a katonatiszt, egymást kölcsönösen tisztelő kulturális kapcsolatok voltak, a két ország egymás iránt a békés közönyt és közömbösséget tanúsította, amely kezdett átfordulni egyfajta jóindulatú érdeklődésbe (by the way, amikor 1940-ben a két ország között nagykövetségi szinten lettek diplomáciai kapcsolatok és a Szovjetunió megjelent kiállítóként a Budapesti Nemzetközi Vásáron, annyian akarták látni a szovjet pavilont nálunk, hogy a szó szoros értelmében az emberek egymást taposták és döntöttek ki minden kerítést…, arról már végképp nem szólok, hogy a nyilas lapokban korábban számos elismerő cikk jelent meg a “szovjet”-ről, elvégre a nyilasok a maguk (nemzeti) szocializmusában a szocializmust abszolút komolyan gondolták, az ugyanilyen komolyan gondolt zsidó-útálat mellett (ha tudták volna, hogy a szovjet rendszer mennyire “zsidó”-találmány, talán nem lettek volna ennyire lelkesek).
………………………………
Summa summárum: nekem az égvilágon semmi bajom sincs az oroszokkal. Nem vagyok leesve előttük, de nem is nézem le őket.
És igen: titokban – ha velünk szemben nagy lesz a gebaszt, főleg a drágalátos Európai Unió részéről, meg esetleg NATO-oldalról is (ami majdnem ugyanaz) – abban reménykedem, hogy végső mentsvárként még az oroszokra talán lehet számítani.
Mert ne felejtsük Lord Palmerston gondolatát: “Angliának (és nekünk is – ez az én kiegészítésem) nincsenek örök barátai és örök ellenségei – Angliának (és nekünk is) csakis örök érdekei vannak!”

A másik kérdés a pápaválasztás.
Itt is a Pesti Srácok cikkét idézném, amelyet Szabó Gergő tollából itt találhattok meg:
Tradicionalizmus vagy modernizmus? Mit rejthet valójában XIV. Leó lelke? - PestiSrácok
Nos a cikk:

2025. május 8-án, este 18 óra 8 perckor felszállt a fehér füst a Vatikánban, megválasztották a Katolikus Egyház 267. pápáját. Az amerikai Robert Francis Prevost lett az első észak-amerikai egyházfő, aki XIV. Leó néven, sorsdöntő és nehéz időkben kezdi meg a rábízott feladatot. Tudjuk, a kereszténység rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül két évezreden keresztül, ám mégis, most, a modern és egyre fejlettebb világban dühöng újra érthetetlen módon a keresztényüldözés, miközben mást sem hallunk, mint a nagy elfogadást és egyenlőséget hajtogatni. Közben nagyon sok a kiüresedett, Egyházát elhagyó hívő és az európai társadalmakban egyre több az ateista, önimádó hedonista, akinek csak a kényelem számít. Mégis, időről időre látunk biztató jeleket, amelyek talán csodaszámba is mennek egy olyan időszakban, amikor az ember már jobban szereti önmagát, mint az Istent, aki teremtette, csak most az ószövetségi aranyborjú helyett önmagát jelölte ki imádandó istenségnek. Változnak-e a folyamatok XIV. Leó trónra lépésével, jó, vagy rossz irányba megy majd a kereszténység ügye, vajon milyen irányt jelölt ki magában a pápa?
A 20. században nem csak a világ, az Egyház is sokat változott. A világháborúk és a társadalmi felfordulások időszakát a hidegháború “boldog békeidőket” idéző hangulata lengte be a vasfüggöny nyugati oldalán. A keleti blokkban azonban a kommunista vallásüldözés évtizedei következtek. Míg nyugaton a bőség és az önimádat pusztította a keresztény hagyományokat, addig keleten a békepapokat csatasorba állító, hagyománypusztító kommunista uralom ütött mély sebeket a kereszténység testébe. Ezen kívül az ember – ahogyan mindig is hajlamos volt rá – ismét egyre inkább elkezdte Istennek képzelni magát, és önnön imádatát zengte. Sajnos a Katolikus Egyház sem maradhatott ki a negatív folyamatokból, a sokszor és sokak által vitatott II. Vatikáni zsinat során ugyanis az alkalmazkodás került az előtérbe, a modernizálódott emberiséghez akart idomulni az az Egyház, melynek alapjai, liturgiája kétezer éve, Jézus Krisztus által hitelesítve lettek lefektetve. Utóbbi nem lenne elég nekünk útmutatónak?
Lehet persze a társadalommal történő párbeszéd megújításáról beszélni, ám a reformok mégsem érték el a kellő hatást, a tradicionalisták és modernisták között azonban az 1962 és 1965 között zajló zsinat végső töréspontot jelentett. A csordogáló évtizedek pedig továbbra se hoztak valódi eredményeket, lelki megújulást, a Katolikus Egyház pedig tovább gyengült és erodálódott, elsősorban Európában, amely a történelem során mindig központi szerepet játszott az Egyház életében. XVI. Benedek pápasága némileg meglepő módon tradicionalista fordulatot hozott ezekbe a folyamatokba 2005-ben, azonban 2013-ban Benedek addig nem szokványos módon lemondott posztjáró. Ezt követően érkezett I. Ferenc, aki mindenképpen valami újat hozott Szentatyaként az Egyház életébe. Teljesen egyértelmű, hogy a szerénység és alázatosság mintáját állította mindenki elé a pompával szemben, amely frissességet és hitelességet mutatott a külvilágnak, azonban a negatív folyamatokat nem tudta befolyásolni és talán bátorsága se nagyon volt hozzá. Sokszor hangoztatta magánvéleményét pápaként, amelyet mindenki az Egyház véleményének tartott, pedig sokszor elütött attól. Ez zavart okozott, hiszen rögzíthető tény, hogy az Egyház nem változtatja a dogmáit, tanítását. Ferenc megengedőbb volt a homoszexualitással szemben, valamint a migráció tekintetében is és bár alázatosságot hirdetett, kemény centralizációs politikát folytatott. Halálával pedig ismét felmerült a kérdés, hogy merre tovább.

Robert Francis Prevostról, azaz most már XIV. Leóról hazánkban nem sokat lehet tudni. Egyike volt azoknak a bíborosoknak, akiket Ferenc pápa emelt erre a rangra, mindez 2023-ban történt. Az amerikai származású pápa jövőbeli munkája rengeteg kérdést vet fel, hiszen részben progresszívnek tartják, elsősorban Peruban töltött misszionárius ideje révén, ahol Ferenchez hasonlóan a szegények segítését tartotta szem előtt, emellett különösen érzékeny a társadalmi igazságosság témájában. Megválasztását követően tartott beszédében elfogadásról, hidak építéséről beszélt, amely a II. Vatikáni zsinatot idézi. Azonban a modernista éremnek van egy tradicionalista oldala is, melyet akár a névválasztással is kezdhetünk, hiszen ennek minden pápánál egyértelmű üzenete van. A Leó név a hagyományokhoz való ragaszkodást jelentheti, hiszen ezen a néven uralkodó pápák között igen jelentős hatással bíró személyek voltak, és a gyakori nevek választása a tradíciók tiszteletére is utalhat. XIV. Leóról azt is lehet tudni, hogy az egyházi tanítások és alapvetések nagy tisztelője és ebben abszolút konzervatív, nem hajlandó nyitni például a nők diakónussá szentelésének kérdésében.
Bemutatkozása és első szavai tehát megerősítik a fenti kettősséget, hiszen egyrészt érezhető volt az igazodás Ferenc pápa gondolkodásához, kiemelte a szegényekhez való hozzáállást és a befogadó Egyházat, a kitárt karok politikáját hallhattuk tehát tőle, másrészt egy markáns, kevésbé alázatos, határozott és erőskezű vezető képének lehetősége bontakozott ki első benyomásként. Ebben az érzésben talán a Leó név eredete és múltbeli viselőihez való viszonyulás is szerepet játszhat, ám mindenképpen jelzésértékű lesz, hogy miért választotta ezt a nevet. A valóságot azonban csak maga a pápa és a Jóisten tudhatja, mi pedig reménykedhetünk és árgus szemekkel figyelhetjük XIV. Leó első lépéseit és hozzáállását, mert újból sorsfordító idők jöhetnek, nem csak a katolikusok, hanem az összes keresztény szempontjából. A Leó által említett egységes Egyházra pedig szükség van, de ne felejtsük, a kitárt karok mellett az önvédelemnek és a tekintélynek is megvan a helye és az ideje.
Eddig a cikk.

Az én kommentem viszont most annál (anál…) rövidebb:
A világ legnagyobb illuminátus-szabadkőműves országának (=USA) a „kivilágosodott szabadvakolói” majd megmondják az új pápának, hogy mit kell csinálnia - hacsak ő maga is már nem ugyanilyen „kivilágosodott szabadvakoló”?!?!
Csak egyben reménykedem: hogy nem fogja mindenféle gyöttmentnek, főleg nem muszlim migránsnak, a lábát mosogatni – ugyanis a saját hittételei (és meséi) szerint Jézus kizárólag a SAJÁT HÍVEI/KÖVETŐI (későbbi apostolai) lábát mosta meg és nem az őt ellenségüknek tekintő farizeusok, meg a főpapok lábát Jeruzsálemben!!!
Mindenesetre ő is kap tőlem száz napot, ahogy Trump is kapott – utóbbi rendesen el is cseszte ezt a kegyelmi időt -, hogy megmutassa: kereszt van-e a kezében, vagy „vakoló-kanál”???

DJLaszlo