Van az úgy néha, hogy olyan emberekkel találkozhatunk, akik emlékét aztán egy életre megtartjuk emlékezetünkben. Ők azok, akik utat mutathatnak nekünk, akik erőt adnak át, még akkor is, amikor se ők, se mi magunk nem tudunk erről.

Kedves Barátaim!
Hadd osszak meg veletek egy rövid kis történetet még a múlt század (de szokatlan is ezt mondani az 1900-as évekre, most 2025-ben, hogy 'múlt század'?! - minden még oly közeli, néha mintha még csak tegnap lett volna minden, ami akkor történt, vagy csak vénségemre, vénülésemre sűrűsödik egyre jobban az - immár nekem egyre jobban fogyó - idő???), szóval amely történet a 'múlt század' hetvenes éveiben esett meg velem és a jó cimborámmal Szegeden a Bölcsészettudományi Karon.
Aprópóját (az egyiket) természetesen a tegnapi "Győzelem Napja" adja.

A konkrét évre nem emlékszem már pontosan, talán 1977-ben, vagy 78-ban történt - lényeg, hogy a Kádár-világ még kvázi ereje teljében volt, de a hónap és a nap teljesen biztos: április 4-e volt.
Hálistennek ma már egyre kevesebb embernek mond ez a dátum még valamit, előbbiek számára mondom, hogy ez egy ünnepnap volt a szocializmusban, méghozzá Magyarország "felszabadításának" napja, mármint, hogy az ország meg-, és felszabadítása a náci Németország megszállása alól (és vele párhuzamosan a nyilas-uralom alól is) természetesen a Szovjetunió által (és a tárgyilagosság kedvéért Románia ÉS Bulgária által is - merthogy utóbbi két ország nagyjából 1944-ben simán átállt a szovjetek oldalára és nem is kevés haderővel ott voltak a szovjet csapatok mellett a magyarországi harcokban (a szovjetek által eléggé lenézetten a harcértéküket tekintve). Bulgáriát még meg is lehet érteni, mert ők fegyveres erővel egyáltalán nem vettek részt a tengelyhatalmak oldalán a Szovjetunió elleni háborúban és a nyelvi közelség és történelmi múlt miatt úgy voltak "német-barátok" (a "bolgár" király/cár származása (szász-koburg dinasztia) révén egyébként német-oldaliként elkönyvelve), hogy végig oroszbarátok maradtak, és megtagadták a kb. ötvenezer bolgár zsidó kiszolgáltatását a németeknek - egyébként Bulgária XX. századi története a területi veszteségek szempontjából kísértetiesen emlékeztet a miénkre).
Egy szó, mint száz: a szocializmusban Április 4-e (így, nagy kezdőbetűvel!) állami ünnep volt (ez volt a legfontosabb állami ünnep) és munkaszüneti nap is (meg a különféle állami kitüntetések osztogatásának a napja is, de ez most nem érdekes).
Természetesen tanítási szünnap is volt minden oktatási intézményben is, így az egyetemeken is, úgyhogy a jó haverommal aznap is tengtünk-lengtünk összevissza, és hát felmerült a nagy kérdés, hogy nem-e (sic!) kéne felhajtani két leányzót egy jó házibulira, hogy - legalábbis hozzánk - illendően "megünnepeljük" mi is az állami ünnepet - helyesebben, hogy szabadok vagyunk, mint a madár - mármint a sulitól???
És a 'nem-e' kérdésre a 'de-e' választ adtuk nagy egyetértésben.
Igen ám, de hol lehet női "nem"-ük ellenére igent mondó leányokra lelni?? - hát hol máshol, mint a "kékharisnya" bölcsészlányok körében??, gondoltuk, úgyhogy: irány a bölcsészkar!!
Szegeden akkor a bölcsészkar egy régi, többemeletes, enyhén gótikus stílusú épületben volt - megjegyzem nagyon kaffa kis hely volt, nagyon jó hangulattal, olyan igazi, klasszikus iskola-épület volt (csak utólag tippelek, hogy a háború előtt esetleg gimnázium lehetett), az ilyen épületeket imádom, meg még persze a szépjányokat is imádtam, nemük gyöngyszemeit, főleg, ha igent mondtak...:))))
Nos, annak ellenére, hogy tanítási szünet volt, az épületet nyitva találtuk, és így nekieeredtünk a lépcsőknek, hogy találjunk diáklányokat.
Nem találtunk.

Amit találtunk, az az ilyen helyeken szokásos könyv-árusító stand volt, amely viszont nyitva volt. És ott volt az árusító is, egy idős bácsi.
Kb. hetvenéves lehetett, vagy több, ezt akkor nem kérdeztük tőle.
Leányzók híján beszédbe elegyedtünk az öregúrral, aki egyébként elegánsan volt felöltözve (öltöny, fehér ing, nyakkendő), abban a fajta eleganciában, amire azt szokták, mondani, hogy hajdanán jobb napokat is láthatott, de amit tudott, megőrzött ezekből az időkből, mégha kopottasan és kicsit avíttan is. És kora ellenére egyenes volt a tartása, az olyan emberé, akinek fiatal korában is "hivatása" volt az egyenes tartás - ahogyan azok a katonák tartják magukat életük végéig, akik tényleg KATONÁK voltak hajdanán. A hajviselete is katonás volt és "kékre" volt borotválva (ezt mondtuk annak idején a frissen borotvált emberre, merthogy a szőrtüszők a sima arcnak enyhe kékes színt kölcsönöznek egy férfi embernél - én minden nap ilyen tónusban "tündöklöm"...:))))
És kérdeztük tőle, hogy hogyhogy nyitva van, amikor állami ünnepnap lenne, vagy mi a fene??
Persze előtte ő kérdezte, hogy mi járatban vagyunk, és jót nevetett, amikor feltártuk jövetelünk célját, mondván, hogy ne itt keressük a szebbik nem igenre hajlamos egyedeit e napon. Hogy viszont hol járjunk utánuk azt ő sem tudta megmondani, de ez a mondandóm szempontjából nem is érdekes.
Szóval arra a kérdésünkre, hogy e napon miért is van nyitva, lakonikusan annyit mondott, hogy neki ez a nap ugyan nem ünnep!!!
Megjegyzem akkoriban április 4-re ilyet mondani "szentségtörésnek" (mondhatni "államellenes" kijelentésnek) számított, de lerítt rólunk, hogy mi aztán nem vagyunk a rendszer megveszekedett támogatói, főleg, hogy e napon éppen milyen szándékokkal kerestük fel ama helyet, úgyhogy az öreg szívfájdalom nélkül mondta ki, amit gondolt.
Szó szót követett és kiderült, hogy Sanyi bácsi - merthogy Sándor volt a keresztneve - a második világháborúban a magyar honvédségnél csapattiszt volt, századosként. Hogy hivatásos volt-e, vagy értelmiségi szakmából - tanáriból, főleg - besorozott volt-e, már nem emlékszem. De arra igen, hogy a Don-kanyarig és onnan hazáig harcolta végig a háborút,hogy aztán megjárja a hadifogságot is, és végül a (szocialista) társadalom perifériájára szorítva kössön ki egy kis könyvárusító stand eladójaként.
És amikor kérdeztük, hogy miért mondja azt, hogy neki április 4. nem ünnep - és most jön mondandóm lényege - annyit mondott, hogy: "Mert a második világháborút hullarészeg hadseregek harcolták végig."
Amikor ezt mondta, őszintén szólva hitetlenkedve néztünk egymásra. Mind a ketten a haverommal már túl voltunk a 11 hónapos előfelvételis sorkatonai szolgálaton (a barátom 24 hónapon - merthogy elkeverték a jogi egyetemi felvételi papírját és mire kiderült a tévedés, már nem tudott arra az évfolyamra beiratkozni, amire felvették, úgyhogy továbbszolgáló őrmesterként ott maradt Kalocsán és egyébként a szakaszparancsnokom volt - tökös srácként, természetesen rendes felettesként, számtalan bulit és stiklit együtt megcsinálva és elkövetve velünk, a katonáival!).
Látva a részben hitetlenkedő, részben értetlen arckifejezésünket, Sanyi bácsi elmondta, hogy miért ez a véleménye a háborúról.
Azt mondta, hogy neki, mint a legelső vonalban harcoló alegység-parancsnoknak (századparancsnoknak) az volt az egyik legfontosabb feladata - túl azon, hogy "Roham!" parancs esetén neki kellett ELSŐKÉNT kiugrania a lövészárokból és nem Előre!, hanem Utánam, fiúk! paranccsal vezényelnie a támadást - hogy a támadás előtt minden egyes katona megigyon egy fél liter rumot! És ezt egyenként le is kellett ellenőriznie, mármint azt, hogy nem maradt egy csepp sem az üvegben és minden benne van a katonában!!! Azt mondta, hogy az oroszoknál ugyanez fél liter vodka volt, a németeknél meg fél liter snapsz (nálunk azért a rum volt, mert az akkor már jelentős cukoriparunknak ez egy relatíve olcsó mellékterméke volt - a pálinka akkor sem volt olcsó ital!).
És ennek alapján mondta, hogy az égvilágon semmi hősies, semmi pátoszos, semmi önfeláldozó nem volt a háborúban egyik oldalon sem: mert teljesen berúgott tökrészeg katonák mentek egymásnak és öldökölték halomra az ellenfelet!!!!!!!!
Másképpen: nem volt az az Isten, hogy egy józan katona akár csak kidugja a fejét a lövészárokból, pláne nem, hogy kiugorjék és megtámadja az ellenséget!!!
Csakis tajtrészeg embereket lehetett - akkor is erős noszogatással - rávenni arra, hogy támadjanak/rohamozzanak az ellenség tüzében.
Márpedig előtte a világháborúról csupa hősies, pátoszos film készült, ilyeneket mutattak nekünk feszt és doszt, még csak nyomokban sem utalva a valóságra.
Úgyhogy megdöbbentett minket, amit az öreg mondott (aztán elgondolkodtunk azon, hogy bizony mi is minden alkalmat megragadtunk - a laktanyában is!!!, nemcsak kimenőn, eltávon, szabadságon - hogy alkoholhoz jussunk, és ha mód volt rá, hát úgy berúgtunk, mint az albán szamár. Pedig még háborúban sem voltunk).

Annak, hogy ez a történet most jutott az eszembe, nemcsak az az oka, hogy most volt a győzelem 80. évfordulója.
Hanem az is, hogy éppen tegnap néztem a Viasat History-n egy dokumentumfilmet a III. Birodalom tudományáról, amely mostani részben arról volt szó, hogy a németek nemhogy a hadseregnél, de a civil-világban is már a második világháború előtt feszt és doszt (na, magamnál vagyok: fesz és doszt már megint!:)))) alkalmaztak egy "gyógyszert", a Pervitin-t! (amely egy tudatmódosító, főleg dopamint -"boldogsághormont"- stimuláló szer, a metamfetamin tablettázott változata) és amely a háború vége felé döntő részben a német katonák kvázi-étrendkiegészítője lett, amelytől a katonáknál megszűnt az alvás iránti igény, a teljesítőképességük a sokszorosára nőtt, egyfajta legyőzhetetlenség-tudatot generálva - pár napig. Hogy aztán jöjjön a letaglózódás akár napokra is - mert hát a szervezetet lehet kizsákmányolni, de a végtelenségig azért mégsem. Más utóhatásokról más nem is beszélve, kezdve a függőség kialakulásával.
Hitler háziorvosa, egy bizonyos (iszonyat büdös, mert mosakodni nem szeretett) Dr. Morell is ezt adta a háború vége felé a Führernek, amikor a korábbi kotyvalékai már nem használtak - nem is csoda, mert Hitler gyakorlatilag makk-egészséges volt, hacsak a túltengő hypochondriáját nem vesszük ide. De persze amikor megkapta az adagját, akkor fel lett dobódva és hozta az őrültebbnél őrültebb döntéseit, gondolom a Szövetségesek ezt később megköszönték a győzelem után Morellnek?...
Szóval Ventilla Sándor százados úrnak - merthogy ez volt a becsületes neve, és megérdemli, hogy leírjuk, hiszen tisztességes hazafi és jó magyar katona volt, akire tényleg igaz volt az, amit a spártaiak síremlékére véstek, hogy: "Megcselekedtük, mit megkövetelt a Haza!", mert ő is csak azt tette, amit tennie kellett a hazájáért -, szóval Sanyi bácsinak megvolt a jó oka - túl a jogos politikai okain - arra, hogy Április 4-ét egy pilllanatig se lássa ünnepelendő évfordulónak.
És újra a lényeg: a háború még csak nyomokban sem az, aminek mutatják, aminek láttatják nekünk - most is, az éppen folyó orosz-ukrán háború sem az, amit egy-egy híradásból látunk.
Hanem egy velejéig mocskos, züllött, alávaló, tömeges sorozatgyilkosság, ahol minden ami normális emberi, elvész, és helyette maga a Pokol összes bugyra nyílik meg, amely nem ismer sem embert, sem állatot, sem semmit - csak a felfoghatatlanul aljas pusztítást - oldaltól teljesen függetlenül.

Úgyhogy akik itt - főleg az EU-ban, meg a NATO-ban - háborús részvételről papolnak, azt érdemelnék, amit egyik - távoli - ősöm (legalábbis a családi legendárium szerint ősöm) tett a törökökkel feszt és doszt: karóbahúzást és a karón még élve, elevenen elégetést!!!!!

Epilógus: ha mégis harcolni akartok, akkor mindig legyen nálatok legalább egy fél liter jófajta, jó erős töményital - anélkül nem fog menni.
Ez biztos.
Mint az a Halál is, amely majd a hülyeségetekért tutizicher eljön értetek - lehet, hogy még sokáig nem jött volna amúgy, ha ti nem vagytok olyan hülyék, hogy kihívjátok Őt magatokért.
Isten nyugosztalja Ventilla Sándor honvéd-százados urat!

DJLaszlo