A Hamász október 7-i támadása óta egy újabb tengely mentén polarizálódott a világ, aminek nemcsak a közösségi médiában, de a sajtóban is nyoma van. Azt gondolhatnánk, hogy Magyarországról nézve – éppen november 8-án jelent meg a 444.hu Fekete kampányok az Orbán-rendszerben című videója – teljesen egyértelmű, hogyan lehet működtetni egy propagandagépezetet, és hogyan lehet bonyolult társadalmi, politikai hatásokat olyan szintre egyszerűsíteni, hogy aztán az emberek azokra nyers érzelmekkel, és ne átgondolt logikai összefüggések mentén reagáljanak. Az Élet és Irodalom hasábjain is megjelentek olyan cikkek, többek között Halász László (Megfontolások, 2023/44., nov. 3.), Varsányi Erika (Felelősökről, 2023/46., nov. 17.) vagy Odze György (Zsidó vagyok, 2023/43., okt. 27.) reakciói, melyeknek érezhetően nem volt célja az átfogó és értő tájékoztatás, sokkal inkább egyfajta ventilálás és valamiféle saját erkölcsi igazság megfogalmazása.
Sajnos ez a trend jelenleg megfigyelhető a legfontosabb nyugati sajtóorgánumokban is: egyféle vélemény válik fajsúlyossá, jellemzően az, amelyik a tágabb történelmi áttekintést teljesen mellőzi, és a konfliktusban részt vevő szereplőket feketíti vagy fehéríti. Erős metaforája ennek a gondolkodásnak, hogy az izraeli miniszterelnök október 17-én egyenesen a fény gyermekeinek nevezte egy tweetjében az izraeli áldozatokat, míg a palesztinokat a sötétség gyermekeinek, még ha későbbi belátása szerint törölte is ezt a posztot.
Az októberi események értelmezésekor, beleértve a Hamász által magára vállalt mészárlást, túszejtést, és Gáza több mint egy hónapja tartó, november közepére több mint 11 000 palesztin civil áldozattal járó ostromát, alapvetésnek kellene lennie, hogy tudomásul vesszük, a most kialakult helyzethez, ahogy az elmúlt években megszaporodó terrortámadásokhoz is, olyan politikai döntések és főként gazdasági terjeszkedések is hozzájárultak, melyeket az izraeli vezetés mellett mind az Egyesült Államok, mind Európa és az Egyesült Királyság átgondolatlanul hozott meg.
Fontos látni, hogy az izraeli–palesztin konfliktus nem 2023-ban kezdődött. A brit kormány az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozatban tett a cionistáknak ígéretet arra, hogy „nemzeti otthon”-t teremt a zsidó nép számára Palesztinában, amely akkor még az Oszmán Birodalom uralma alatt állt. Az első világháborút követően Palesztina egésze brit fennhatóság alá került, amit akkoriban sokan bíráltak, mivel nem vette figyelembe az ott élő, függetlenségre vágyó palesztinok igényeit és szükségleteit. A brit mandátum első tíz évében 76 400 zsidó bevándorló érkezett Palesztinába. Az arabok hamar felismerték, hogy ha szeretnék szuverenitásukat bármilyen mértékben is megőrizni, kénytelenek ellentartani a cionizmusnak és az azt nyíltan támogató briteknek, mivel érezhető volt, hogy Izrael nem a terület megosztásában érdekelt, sokkal inkább a lakosság lecserélésére törekedett.
1928-ban, miután zsidó telepesek megpróbálták elfoglalni a jeruzsálemi Al-Aksza mecset muszlimok által birtokolt részeit, ami több arab országot is ellenállásra mozgósított, a népesség nagyjából 164 százalékkal emelkedett, és még csak ezután kezdtek el letelepedni azok a zsidók, akik a második világháború után, a holokauszt szörnyűségei elől menekülve érkeztek a térségbe.
Egy 1947-es ENSZ-javaslat értelmében Palesztinát két független államra osztották volna: egy zsidó és egy arab államra. A terv szerint azonban Palesztina kapta volna a legszegényebb területeket, köztük a Negev-sivatagot, valamint a ma Ciszjordánia és Gázai övezetként ismert részeket, amit a palesztin képviselet nem fogadott el, így a területi konfliktus megoldatlan maradt.
1948-ban Izrael kikiáltotta a függetlenségét, ezzel egy időben kezdetét vette az izraeli–arab háború, amelyben öt arab állam harcolt a gyarmatosítás ellen. A háborút végül Izrael nyerte meg, javarészt a nyugati nagyhatalmak támogatásának köszönhetően. A területet 1949-ben hivatalosan is három részre osztották: Izraelre, Ciszjordániára és a Gázai övezetre. A felosztás következményeként közel 700 ezer palesztint űztek el addigi otthonukból, ami immáron Izrael állam részét képezte – az eseményt Nakba, azaz „a katasztrófa” néven tartják számon.
A megmaradt két – egymástól elválasztott – palesztin területet 1967-ben a hatnapos háború eredményeként Izrael katonai megszállás alá vette, lehetővé téve telepeseik benyomulását. A térségben ezután is számos fegyveres összecsapás zajlott. 1993-ban a palesztin és az izraeli felek ugyan aláírták azt az oslói egyezményt, amelynek egyik célja a palesztin nép autonómiája lett volna Ciszjordánia és Gáza területén, ez azonban sosem valósult meg, Izrael még hosszú ideig nem vonta ki megszálló csapatait.
2005-ben Izrael népességpolitikai okokból kivonult a Gázai övezetből, és gazdasági blokád alá vonta a térséget. A Hamász a következő évben puccs révén hatalmat szerzett Gáza felett, és az elmúlt húsz évben nem is írt ki választásokat, ahol leváltható lett volna. Izrael a Hamász hatalomra jutására a gázai blokád szigorításával és az övezet köré 1994-ben felhúzott fal valóságos erődítménnyé bővítésével reagált. Gáza teljes leválasztásával nemcsak a szabad mozgás és a megfelelő lakhatás lett probléma a palesztin lakosság számára, de az áru- és élelmiszer-ellátás, illetve az elektromos áramhoz és ivóvízhez való hozzájutás is szinte lehetetlenné vált – mivel ezen erőforrások továbbra is izraeli felügyelet alatt maradtak –, mindez pedig azóta csak súlyosbodott. A 2008 és 2023 nyara közötti erőszakos cselekményekben nagyjából 6400 palesztin és 300 izraeli veszthette életét.
„Nem mindegy, hol kezdünk egy történetet” – írta Dr. Hala Alyan palesztin–amerikai író, professzor a New York Times hasábjain október 25-én, és ennél jobban egy mondatban nem lehetne összefoglalni a sajtó szerepét az októberi események kapcsán. Történelmi áttekintés nélkül az október 7-i támadás felfoghatatlannak tűnik, és az izraeli ellencsapás mértékét is sokkal nehezebb értelmezni.
A Lakmusz október 19-én publikált egy összefoglalót arról, hogyan érdemes tájékozódni az izraeli–palesztin háborús helyzetről. Amellett, hogy ajánlást tesznek hiteles forrásokra, összegyűjtik, milyen szempontok lennének a legfontosabbak a tájékozódás során mind a lakosságnak, mind a sajtó munkatársainak. Ezek között említik a több forrásból tájékozódást, az információ eredetének ellenőrzését, és mind az izraeli, mind a palesztin hatóságok kijelentéseinek óvatos megközelítését. A magyar sajtó ezeket az igényeket, passzivitása és egyszólamúsága miatt nem tudta eddig a témában kiszolgálni. De a legfontosabb tévesztések sajnos a nyugati médiában is rendre előkerülnek, ezekből most hármat ismertetünk.
1. Az antiszemitizmus és az anticionizmus összemosása. Nem szabad Izrael államot a világ zsidóságával összemosni, és fontos tisztázni az anticionizmus és az antiszemitizmus közötti fogalmi különbségeket, amire a legtöbb cikk még csak nem is törekszik, sőt.
A cionizmus olyan politikai irányzat, amely már a második világháború előtt is megosztotta a vallásgyakorló közösséget, és amelynek alapvetése, hogy a zsidóság vallási alapon előjogot élvez a „történelmi Nagy Izrael” felett. Aki a cionizmust kritizálja, az az izraeli kormányt és annak terjeszkedéseit kritizálja. Fontos megemlíteni, hogy még a jelenlegi Izrael népességén belül is vannak olyan ultraortodox zsidó csoportok, akik anticionista nézeteket képviselnek. Az Egyesült Államokban pedig, ahol a világ legnagyobb zsidó diaszpórája él, a zsidó szervezetek (pl. Jewish Voice for Peace) a tűzszünet és az izraeli–palesztin apartheid felszámolásának leghangosabb követelői közé tartoznak.
Ha Izrael állam kritikáját anticionista jelző helyett antiszemitával illetjük, egyrészt elvesszük a fókuszt a konfliktus egy meghatározó szegmenséről, másrészt ellehetetlenítjük a politikai elhatárolódást is. Bár Izraelnek ez a jelen helyzetben kedvezhet, de éppen az mutat rá az ilyen kommunikáció kettősségére és részvétlenségére, hogy ezzel a retorikával egyszerűen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Izrael határain kívül valóban sok zsidó van kitéve rendszerszintű antiszemita erőszaknak. Ennek forrása azonban abszolút nem Palesztina, hanem az erősödő nyugati, európai és észak-amerikai szélsőjobboldal. Ők azonban nem vállalnak szolidaritást se a palesztinokkal, se az arab, muszlim közösségekkel, jellemzően rasszisták és bevándorlásellenesek. Ha a világ nemzetközi zsidósága nem érzi magát biztonságban, az, paradox módon, a jelen helyzetben az izraeli narratívának kedvez.
2. A palesztin nép összemosása a Hamásszal. Az egyik leggyakoribb csúsztatás az, hogy a palesztin áldozatokért felszólalókat, a „freepalestine” hashtaget használókat Hamász-támogatóknak kiáltják ki. Nagyon jó példa erre Laky Zoltán a válaszonline-on megjelent, Mindenről a Nyugat tehet – a szélsőbal Izrael-ellenessége és orosz-szimpátiája egy tőről fakad című cikke, amelyben külön „Queerek Palesztináért = Csirkék a KFC-ért” gúnyszekciót kaptak a palesztin áldozatok mellett kiálló LMBTQ-emberek. A cikk közli egy férfi fotóját, aki Queers 4 Palestine (nem Queers 4 Hamas) táblát tart a feje felett, és megjegyzi, hogy mennyire logikátlan az LMBTQ-közösség kiállása a melegeket elnyomó Hamász ellen. Ezzel az összemosással tulajdonképpen a palesztin nép összességét láttatja terroristaként, ez megnehezíti az ottani áldozatokkal való együttérzést, ami alól a Gáza lakosságának közel felét kitevő gyerekek sem képeznek kivételt. A felek homogén csoportként való kezelése az egész konfliktust leegyszerűsíti, és egy olyan tengelyen értelmezi, ahol az embereknek látszólag csak annyit kell eldönteniük, hogy melyik fél hipotetikus győzelme a kisebbik rossz. A tengely két pontján ezen értelmezés szerint, az egyik oldalon az embernek aligha minősülő terroristák (palesztinok), a másikon pedig a civilizált Nyugat (izraeliek) állnak, hiába nincs olyan konfliktus a földön, amelynek értelmezése ennyire egyszerű lehetne. A cikk további csúsztatása, hogy bár kiemeli a Hamász LMBTQ-ellenességét, nem beszél arról, hogy az elmúlt években több lap is megírta, hogyan kényszerít az izraeli állam palesztin homoszexuális embereket kémkedésre, azzal zsarolva őket, ha ellenállnak, kiadják őket a Hamásznak. Ebből ugyanaz látszik, mint az antiszemitizmus kapcsán, hogy a kisebbségi csoportokat az izraeli kormány nem szilárd erkölcse szerint, hanem a saját hatalmának erősítésére és önmaga népszerűsítésére használja, még akkor is, ha közben árt ezen közösségek tagjainak. Ezzel pedig el is érkeztünk a harmadik pontunkhoz.
3. A kettős mérce. Egy ilyen komplex történelmi kontextus árnyékában, mint amilyen az Izrael állam megalapítását és fenntartását övező konfliktusok és erőszak története, a sajtónak kiemelt feladata lenne a pontos és részletes fogalmazás és tájékoztatás, nemcsak a napi eseményekről, hanem arról is, kinek milyen erővonalak mentén állhat érdekében döntéseket hozni, és ki milyen kockázatokat vállal ezekkel a döntésekkel. Ez a megközelítés a nemzetközi sajtó jelentős részében hiányos, az október 7-e óta megjelent magyar cikkekben és tudósításokban gyakorlatilag fel sem merül, a Mérce oldalán publikált néhány írástól eltekintve. Egyéb európai hírforrásokkal összehasonlítva, a legtöbb magyar oldal és újság keveset láttat az elmúlt hónapok eseményeiből, sokszor a gázai hírek a címoldalra sem kerülnek. Ami pedig kikerül, az jellemzően erős részrehajlást mutat az izraeli retorika irányába, leginkább a kormányt vagy kormányközeli forrásokat idézve.
Az október 7-e óta, ezen cikk megírásáig tartó időszakban hozzávetőlegesen 1200 izraeli és 11 000 palesztin civil vesztette életét. Egészen abszurd módon, számos országban – többek között Magyarországon is – sem felszólalni, sem tüntetni nem lehet szabadon azokért az életekért, amelyeket a Nyugat mostanra járulékos veszteségként tart számon. Miközben Izrael az egyik kezével videókat gyártat a Hamász által fogva tartott túszokról – a Lakmusz szerint ezek a leggyakrabban álvideók –, hogy ezzel nyerjen magának szimpátiát, a másik kezével olyan csapásokat mér a Gázai övezetre, amelyet a nemzetközi jog is elítél. Háborús bűnnek számít ugyanis a fehér foszfor alkalmazása vagy palesztin emberekkel teli, működő kórházak lebombázása, még akkor is, ha az adott kórház bizonyos források szerint a Hamász búvóhelyéül szolgál.
A palesztin áldozatok melletti kiállás korlátozása, az izraeli politika kritikájának ellehetetlenítése egyben az általános európai félelemérzet fokozásának eszköze is, aminek mindenképpen ellen kell állnunk, ha hosszú távon szeretnénk megőrizni a szólásszabadságot, a magyar zsidó közösség önálló és sokszor diverz véleményformáláshoz való jogát és lehetőségét, de akár bármiféle szándékot vallási és etnikai kisebbségek jogainak és biztonságának biztosítására. Nehéz és fájdalmas, a hatalommal szembeni kilátástalan munka ez, mégis elkerülhetetlen.
https://www.es.hu/cikk/2023-12-08/ferencz-monika-szili-noemi/a-szavak-haborus-kiszolgaltatottsaga.html
