Próbálj vizet inni üres pohárból!

Tulajdonképpen néhol már véget ért az aszály, úgyhogy szemlátomást minden rendben van.Mondják, hogy csak a halál biztos, de azért van még más is, ami a földi lét léptékében szintén az: a nap süt, és ez így is lesz. Süt és ezzel párologtat. Amennyi a párolgási igénye, azt ki fogja sajtolni magának, amíg csak van miből. A felszíni vizekből, a talajból, a fákból, a növényekből, belőlünk, emberekből. Akkor is el fogja párologtatni ezt a mennyiséget, ha itt lent is nagy szükség lenne rá. Akkor is el fogja párologtatni, ha nem pótoljuk, illetve nem hagyjuk, hogy a természet pótolja. Friss videó terjed arról, hogy a Kárpát-medence júniusban még zöldellt, augusztus végére pedig besárgult. Sokfelé idén nyáron is hullatták a fák a sárga leveleiket, mintha már ősz lenne.

Lehet persze mutogatni a szén-dioxidra, és lehet követelni, hogy most rögtön hagyjuk abba a kibocsátását, ne járjunk autóval, hogy Leonardo DiCaprio nyugodtan magánrepülőzhessen a klímakonferenciákra, és metánt fingó marhából készült hús helyett együnk rovart, hogy majd 150 év múlva elkezdjük érezni a pozitív hatást – már amennyiben máshol is ugyanígy tesznek, nemcsak nálunk. De ez, ami most is történik velünk, csak részben a felmelegedés következménye, illetve maga a helyi felmelegedés is következmény.
Ami elsődlegesen sújt minket, az nem a meleg, hanem a szárazság. Persze, ha nem lenne ilyen szárazság, nem lenne ennyire meleg se.
Nem is komikus, inkább már szürreális, hogy június elején a Dunán, a hónap végén pedig a Tiszán vonult le egy árhullám, aztán két hónappal később itt állunk csontig kiszáradva. Aki a hétköznapi életben csinál hasonló következetlenséget, arra azt mondjuk, hogy ilyen hülye nem lehet valaki, ám a vízgazdálkodásban mégis meg vagyunk magunkkal elégedve, hogy fejlettek vagyunk, uraljuk a természetet, minden oké. Igaz, hogy nyaranta szétolvadunk heteken át, de nekünk aztán nem mondja meg a természet, hogy mi merre hány méter! Nekünk aztán nem dirigálhat a víz, hogy ő mikor akar jönni!
A szárazság megrendelője a monokultúrás mezőgazdaság
A probléma lényege dióhéjban, hogy túl van szántva az ország, olyan területek is szántásos művelés alatt állnak, amelyeket időszakosan – áradások alkalmával – víznek kéne borítania. Ezért vannak keskeny medrekbe kényszerítve a folyóink, ezért vannak eldugaszolva a folyók ártereinek mellékágai, és ezért képes a vízügyi igazgatóság országos aszály idején is belvízvédelmi riadót fújni azokban a járásokban, ahol véletlenül esett némi eső, és megjelent pár tócsa a szántóföldeken. Nehogy akár csak néhány négyzetméterrel csökkenjen a megművelhető földterület, hiszen az versenyhátrányt okozhatna, ami a kapitalizmusban ha nem is végzetes, de mindenképpen tűrhetetlen.
Minden alá van rendelve a nagytáblás, monokultúrás, költséghatékonyan automatizált, ipari földművelés pillanatnyi érdekeinek. Ez az ipari földművelés pedig a magyar termőföld jóval több, mint felén külföldi állatok takarmányát állítja elő. Sarkítva: azért van minden talpalatnyi föld beszántva idehaza, hogy jusson elég takarmány az olasz, német, holland disznóknak.
Ez rendkívül alacsony hozzáadott értékű termelés, amely egyúttal kidomborítja Magyarország gyarmati jellegű kapcsolatát a Nyugat felé. A termőföld területéhez képest szerény hasznot hajt, viszont kényelmes, hiszen nem kell hozzá új művelési módokat bevezetni, új piacokra bejutni, új értékesítési vonalakat beizzítani. Akiben nincs fejlesztési törekvés, hogy a földbirtokából a legjobbat és a legnagyobb hasznot hozza ki, aki nem tud kimozdulni a szellemi komfortzónájából, hanem beéri azzal a gyenge közepessel, ami pillanatnyilag van, azt tulajdonképpen elégedetté teheti, hiszen elműködget ez. Egészen addig, amíg a rendszeressé váló aszály végképp be nem teszi a botot a küllők közé, ám addigra a szárazság, a biodiverzitást leromboló monokultúrák, valamint a talajt összetömörítő, tönkretaposó óriásgépek már nagyon komoly, egymást felerősítő károkat okoznak.
Megéri?
Visszakanyarodunk oda, hogy az imént vázolt mezőgazdasági okok miatt nem lehet időszakosan elborítani vízzel azokat a helyeket, amelyekre a víz magától szeretne menni, és amelyekre mindenképpen bejut a komolyabb áradások alkalmával. Emiatt nincs kellő és főleg folyamatos vízutánpótlás, és kiszárad az országunk. Az egyik kérdés, hogy megéri-e az agrárium ipari léptékű termelőinek belesüppedni a kényelmes tutiba, és a lehető legkevesebbet kihozni a földjeikből. A másik kérdés, hogy megéri-e az országnak a külföldi gyarmattartói igényeket kiszolgáló monokultúrás mezőgazdaság hasznáért összeaszalni az egész országot, és beledögleni a nyári kánikulába.
A helyzet megoldását ugyanakkor nem kell kitalálni, az készen áll. A Tisza-völgyet illetően minden részletre kiterjedő, teljesen kidolgozott előrejelzést, átalakítási tervet és szimulációt tett le az Országgyűlés asztalára Koncsos László vízépítő mérnök, csaknem két évvel ezelőtt.
Eszerint a nagyvíz érkezésekor irányított vízkormányzással lehetne kiengedni a Tisza árterének medreibe a vizet az épített infrastruktúra, azaz házak, utak, lakott területek veszélyeztetése nélkül. Így tavasszal rendkívüli módon megnövekedne a nyílt vízfelület, amely nyáron párologhatna, hűsítve a tájat és csapadékot képezve, továbbá a talajba beszivárogva táplálná a talajvizet. A sivatagosodás által érintett gazdálkodók, valamint a táj különböző aspektusaival foglalkozó tudósok és mérnökök sokaságának egybehangzó állítása szerint, az 5 millió hektárt meghaladó termőföldjeinkből mintegy egymilliót kéne visszaengedni az időszakos vízborításnak a Tisza és a Duna árterében. Ennek elmulasztása esetén viszont folytatódik a Kárpát-medence kiszáradása, a kutak elapadása, az egyre durvuló nyári kánikula és a romboló időjárási szélsőségek. Megéri mindezt bevállalni a nyugat-európai sertésállomány etetésének állandó üzleti lehetőségéért?
Pozitív dominóhatás
Mivel kiirthatatlanul újra és újra felbukkannak az öntözést és épített víztározókat szorgalmazó hozzászólások, itt kell leszögezni:
sem az öntözés, sem víztározók építése nem oldja meg a kiszáradás problémáját.Ha az öntözött mezőgazdasági területek összes művelt területhez viszonyított 2-3 százalékos arányát fel is tornásznák 7-8 százalékra, amiként azt tervezik, akkor is ott lesz a maradék 92 százaléknyi nem öntözhető terület. Ha napok óta nem ittál, ki vagy száradva, és belemártod a kezedet egy pohár vízbe, az nem oldja meg a bajodat. A víztározókkal szintén mennyiségi gondok vannak: képtelenség annyi víztározót építeni, amennyi érdemi változást hozna, miközben már most is tele van zsúfolva az ország vízelvezető csatornákkal. Emellett minek építenénk mesterséges víztározókat, ha adottak a folyókkal összekötött természetes víztározóink? Éppen a természetet minden áron igába hajtó, gépesítő, betonozó szemléletbe való beleszerelmesedés okozza a jelenlegi bajainkat, úgyhogy nem tanácsos benzinnel tüzet oltani. A tényleges megoldás receptje egyszerűnek hangzik, és ha ennyire nem is az, mindenképpen kézenfekvő.
Az árterek időszakos elárasztása és a hozzá kapcsolódó ártéri gazdálkodás adottságokat használ ki olyan helyeken, ahol az egykori vízfolyások eredeti medrei még megvannak használható állapotban, és nincsenek metszésben az azóta kiépített infrastruktúrával, úthálózattal, lakott területtel.
Ezeket a területeket értelemszerűen ki kellene vonni a szántásos művelés alól, tehát nem lehetne rajtuk olcsó takarmánygabonát termelni kivitelre. A szántók helyét itt átvehetnék az ártéri erdők és gyümölcsösök, ártéri legelők a rajtuk tartott állatokkal, illetve halastavak. Például a gyümölcs, a bivaly- és a kacsahús, a hal, valamint a fa egytől egyig a takarmánygabonánál értékesebb és jövedelmezőbb termények is, amelyekből a takarmánygabona hektáronkénti hasznának többszörösét lehet kinyerni, ha a földbirtokos agrárvállalkozóban felbuzog az igényesség, és hajlandó használni a képzeletét. A táj újraéledne, az oda visszaengedett víz pedig a táj minden használója számára ott lenne a talajvízben, a növényekben, a talajréteg nedvességében, a levegő párájában és a csapadékban. Még a megmaradó óriási gabonatáblák is jobban teremnének.
Mindennek az anyagi, pénzügyi és jogi szükségletei, valamint a hihetetlenül szerteágazó hasznos hozadékai egy külön cikket is megérdemelnének.

Hát kedves VKL akkor először tessék elballagni egy furkósbottal Nagycenkre és jól megbotozni Széchenyi István sírját (meg majd Vásárhelyi Pálét is) – merthogy ők voltak azok, akik az akkori tudomány állásának szintjén gyors lefolyású kloákává tették a Tiszát.
Aztán ugyanezzel a furkósbottal vágja már pofán O.r.b.á.n.-t is, aki normális vízgazdálkodás helyett futballstadionokat épített feszt és doszt egy olyan futballra, amely egy átlagos grundfoci szintjét sem éri el.
Utána keressen meg néhány nagygazdát és azokat is kenegesse meg mogyoróvesszővel, amiért nálunk amerikai stílusú külterjes nagyüzemi gabona-termesztést csinálnak szintén feszt és doszt.
Aztán irány valamelyik vízügyi igazgatóság és ott mindenkit tessék már eltángálni.
Végül irány a pesti proli a lakótelepeken, amelyik csak élősködik és pofázik, de az égvilágon semmilyen értelmes – és hasznos!! – dolgot nem művel, pont úgy, mint az ókori Rómában, de kenyeret és cirkuszt követel!
Ha mindez megvan, akkor irány Trieszt, és takarodjon ez a semmirekellő nép valahova a világ más szegletébe, mert nem érdemli meg ezt az országot, hogy ez az övé legyen!!!
Szar nép – szar kormány – szar ország: nincs megoldás – olyan megoldás, amit végre is tudnának és akarnának hajtani!
Ennek az országnak harangoztak.

Tiszteletlen tisztelettel,
DJLaszlo
.......................