| A gyermekbénulás ellen legszívesebben védőoltással védekeznek, holott egész sor történelmi bizonyíték mutat arra, hogy nem vírus, hanem ipari és mezőgazdasági szennyezés okozza. |
a 20. század első felében futótűzként terjedt a gyermekbénulás, de csak az iparosodott nyugaton. Azelőtt nagyon kevés megbetegedés volt csak, és szélütésnek hívták.
Mérgező fémekre gyanakodtak, elsősorban az ólomra, az arzénra és a higanyra. Már 1824-ben leírta egy angol tudós, John Cooke, hogy ezek bénulást okozhatnak. 1878-ban Alfred Vulpian erősítette meg ezt a gondolatot, mikor azt tapasztalta, hogy kutyáknak ólmot adagolva a gyermekbénulással megegyező pusztulást ér el a kutyák motoros idegsejtjeiben. 1883-ban az orosz Popov bebizonyította, hogy ugyanez történik arzén esetében.
Ennek ellenére 1870-től széles körben használták az arzén tartalmú Paris Green nevű féregirtót az almaültetvényeken egy molyfajta hernyója ellen.
1892-ben Massachusettsben a Paris Greenről a még mérgezőbb ólom-arzenátra váltottak. Két év múlva a szomszédos Vermont államban kitört az első ismert gyermekbénulás járvány. Dr Charles Caverly szerint nem mikroorganizmus, hanem méreg okozhatta, hiszen megfigyelte, hogy többnyire többgyermekes családokban jelent meg a betegség, s bár nem törekedtek a beteg gyermekek elkülönítésével, mégsem fertőződött meg más. Az ólom-arzenát mégis csakhamar az első számú féregirtó lett, gyümölcsökre, bogyókra permetezték az iparosodott világban.
1907-ben bevezették a kálcium-arzenátot is, főleg gyapotültetvényeken és -malmokban. Egy évvel később újabb járvány tört ki: 69, addig egészséges gyermek bénult le Massachusettsben. Ők vagy abban a városban éltek, ahol három gyapotmalom volt, vagy ezektől a malmoktól lefelé a folyó partján fekvő településeken. A közelben gyümölcsöskertek is voltak, ahol bizonyára ólom-arzenát készítményt használtak. Ez a környék a vermonti járvány helyszínétől lefelé a folyó mentén található.
1908-ban is kitört egy járvány Massachusettsben, ami nagy visszhangot keltett, de a mérgezésre utaló jelek ellenére az egészségügyi tisztviselők figyelmen kívül hagyták az újonnan bevezetett féregirtókat. Azt gondolták, ezek feltétlenül szükségesek a vírusok és baktériumok elleni küzdelemhez és a nyereséges mezőgazdasághoz. Ezért a lebénult gyerekeknél nem próbálkoztak ellenméreg beadásával. Inkább azt tanácsolták a szülőknek, tartsák tisztán a gyermekeiket, s a tudósok a vadiúj elmélettől elvakítva, mely szerint minden járványt mikroorganizmus kell, hogy okozzon, a gyermekbénulásért felelős vírust kezdték el keresni.
1908-ban Ausztriában két tudós, Karl Landsteiner és Erwin Popper azt állította, lehet, hogy találtak egy „láthatatlan vírust”, mely a járványokat okozta. Egy kilencéves áldozat fertőzött gerincvelőjét ledarálva és felhigítva egy-két csészényit egyenesen két majom agyába fecskendeztek. Az egyik majom meghalt, a másik lebénult. A boncolások során hasonló elváltozást találtak a központi idegszövetekben, mint a gyermekbénulás emberi áldozatainál. A WHO a mai napig hitelt ad ennek a felfedezésnek. Pedig a beinjektált folyadék bizonyára tartalmazott emberi sejttörmelékeket, a gyermekek betegségét okozó mérgeket és talán több vírust is. Így nem csoda, ha a majmok megbetegedtek tőle. Ez a fura lötty semmiképpen nem egyezett a mai fogalmaink szerinti elkülöníthető, kicsi organizmussal, amit vírusnak 
nevezünk. Érdekes módon vírus létére nem is fertőzött, hiszen ha csak megitatták a majmokat vele, vagy valamelyik végtagjukba fecskendezték, nem bénultak le, és nem terjedt át más majmokra sem. A kísérlet tehát egyáltalán nem derítette ki, mi bénította le a majmokat, s ezáltal a gyermekeket.
Mégis, a következő évben Simon Flexner és Paul Lewis, a Rockefeller Egészségügyi Kutatóintézet munkatársai „bizonyították”, hogy az a bizonyos oldat „fertőz”: beoltották egy majom agyába, aztán az ő agyából vontak ki folyadékot, azt beinjektálták egy második majomba, és így tovább. Az összes majom lebénult. A két kutató azt nyilatkozta, nem találták meg a betegséget okozó baktériumot, de valószínűsítik, hogy a kórokozó a vírusok olyan parányi fajtája lehet, amihez hasonlót teljes bizonyossággal még nem sikerült mikroszkóp alatt megpillantani. Érdekes módon nem próbálták meg, ugyanígy lebénulnak-e a majmok, ha ciánt vagy ólmot fecskendeznek az agyukba, pedig bőven volt bizonyíték arra, hogy valószínűleg így lenne.
Így vette kezdetét egy negyven évig tartó vadászat a gyermekbénulást okozó vírus ellen.
Eközben Franklin D Roosevelt, aki maga is a gyermekbénulás áldozata volt, 1938-ban létrehozta a Gyermekbénulásért Nemzeti Alapítványt (National Foundation for Infantile Paralysis, NFIP), mely gyorsan úgy döntött, hogy a már megbetegedett gyermekeket nem lehet gyógyítani. Nem voltak hajlandóak kivizsgálni azokat az eseteket, amikor ellenméreg beadásával gyógyulást sikerült elérni. Inkább a vakcinakutatásra gyűjtöttek pénzt, elsősorban rémtörténeteket terjesztve a betegségről. (A legsúlyosabb esetek valóban rémisztőek voltak: az áldozatot vastüdő segítette lélegezni.) Az akció szenzációsan sikeres lett, mind a pénzgyűjtést, mind a gyermekbénulást övező félelem elterjedésének tekintetében. A hatóságok azt tanácsolták a szülőknek, tartsák a gyermekeiket tisztán, óvakodjanak azoktól a helyektől, ahol fertőzés adható át, mint például az uszodák, és hogy öljék meg a legyeket. A szegényebb családoknak meg kellett elégedniük annyival, hogy több vizet és szappant használtak, valamint agyoncsapkodták a legyeket, a módosabbak viszont sterillé igyekeztek tenni otthonukat azzal, hogy rovarirtó szerekkel fújkálták. Tehát hamarosan azt vették észre az orvosok, hogy a gyermekbénulás leginkább a középosztálybeli gyerekeket fertőzi meg, és főleg azokat, akik a legtöbb friss gyümölcsöt eszik. Ez annyira érthetetlenül hangzott, hogy a szülőket kétségbeesésbe kergette.
.... folytatás
Érdemesnek tartom, hogy a teljes írást leközlõ weboldalon olvasható hozzászólásokra is vessetek egy pillantást...
