A cionista nem nyugszik, mozgósítanak, vagy nem? De!

Idézet

A VÉGÍTÉLET NEM KÖZELEG.
A VÉGÍTÉLET MÁR ITT VAN.
De nem úgy, ahogyan azt megtanították nekünk, hogy féljünk tőle.
Az „apokalipszis” szó valójában nem azt jelenti, hogy „a világ vége”.
Hanem a leplezés feloldását.
A felfedést.
Azt a pillanatot, amikor lekerül a maszk.
Azt a pillanatot, amikor az emberiség már nem tehet úgy, mintha nem látná.
És körülnéz.
Hát nem pontosan ez történik?
A hazugságok napvilágra kerülnek.
A rendszerek megrepednek.
A figyelemelterelő eszközök egyre hangosabbak, mert az igazságot egyre nehezebb elrejteni.
Az emberek kimerültek, szoronganak, elszigeteltek, túlstimuláltak, alultápláltak és lelkileg éheznek.
Azt mondták nekünk, hogy az apokalipszis úgy fog kinézni, mint az égből hulló tűz.
De talán úgy néz ki, mint a gyerekek, akik fák helyett képernyők előtt nőnek fel.
Talán úgy néz ki, mint az emberek, akik egész életükben dolgoznak, és mégis alig tudnak megélni.
Talán úgy néz ki, mint a tápérték nélküli étel, az igazság nélküli hír, a bölcsesség nélküli gazdagság, az együttérzés nélküli vallás, az emberség nélküli technológia és a lelkiismeret nélküli vezetők.
Talán az Apokalipszis nem egy drámai esemény.
Talán az a lassú felismerés, hogy a világ, amiről azt mondták nekünk, hogy „normális”, soha nem is volt normális.
Nézzük, ahogy a kapzsiság haladásnak nevezi magát.
Látjuk, ahogy a kegyetlenség politikának nevezi magát.
Látjuk, ahogy az érzéketlenség békének nevezi magát.
Látjuk, ahogy a figyelemelterelés szabadságnak nevezi magát.
És mégis, valahol mélyen belül az emberi lélek tudja.
Tudja, hogy nem azért születtünk, hogy gépekként éljünk.
Nem azért születtünk, hogy címkék miatt gyűlöljük egymást.
Nem azért születtünk, hogy megmérgezzük a Földet, és ezt üzletnek nevezzük.
Nem azért születtünk, hogy végiggörgessük a szenvedést, amíg a szívünk el nem felejti, hogyan kell érezni.
Ez a leleplezés.
Az Apokalipszis az a pillanat, amikor az emberiség meglátja, mivé vált.
De itt van az a rész, amit soha nem mondtak el nekünk:
A leleplezés nem csupán pusztítás.
Hanem egyben meghívás is.
Amikor minden hamis dolog kiderül, minden igaz dolognak esélye nyílik a felemelkedésre.
Ez nem a világ vége.
Ez az illúzió vége.
Az illúzió, hogy valaki más jön majd megmenteni minket.
Az illúzió, hogy a pénz helyettesítheti az értelmet.
Az illúzió, hogy a kényelem egyenlő a szabadsággal.
Az illúzió, hogy a tájékozottság egyenlő az éberséggel.
Az illúzió, hogy tönkretehetjük a természetet, és valahogy mégis épek maradhatunk.
Ébernek lenni ebben a korszakban nem azt jelenti, hogy félelemben élünk.
Hanem azt, hogy emlékezünk.
Emlékezzetek arra, hogy a testetek szent.
Emlékezzetek arra, hogy a figyelmetek szent.
Emlékezzetek arra, hogy a gyermekeitek figyelnek titeket.
Emlékezz arra, hogy a Föld él.
Emlékezz arra, hogy a szeretet nem gyengeség.
Emlékezz arra, hogy az igazságnak nincs szüksége engedélyre.
Emlékezz arra, hogy a csend – amikor a lélek sikít – a megadás egyik formájává válik.
Az Apokalipszis nem arra kér minket, hogy pánikba essünk.
Arra kér minket, hogy válasszunk.
Továbbra is a félelmünkkel, a felháborodásunkkal, az engedelmességünkkel, a figyelmünk elterelésével fogjuk-e táplálni a gépezetet?
Vagy újra emberré válunk?
Nem tökéletesekké.
Nem tisztákká.
Nem mások felett állókká.
Csak emberekké.
Jelenlévőkké.
Bátrakká.
Együttérzőkké.
Megvásárolhatatlanokká.
Éberekké.
A régi világ remeg, mert a felejtésre épült.
Az új világ ott kezdődik, ahol valaki úgy dönt, hogy emlékezik.
Tehát ültess valamit!
Védj meg valakit!
Mondd el az igazságot!
Kapcsold ki a zajt!
Nézz újra az emberek szemébe!
Ne hagyd, hogy a szíved elzsibbadjon.
Ne hagyd, hogy a félelem bérelje ki a lelkedet.
Ne hagyd, hogy annyira „elfoglaljon” a túlélés, hogy elfelejtsd: azért jöttél ide, hogy élj.
Az apokalipszis nem büntetés.
Hanem tükör.
És a kérdés nem az, hogy „Mikor ér véget?”
A kérdés az:
Mikor ébredünk végre fel?
Szeretettel, azoknak, akik emlékeznek önmagukra...
Köszönöm, hogy igent mondtál az életre.
Tedd fel a szárnyaidat, egymást kísérjük haza...