Hát ez van. Vannak ám hírek dögivel, de miután mindenki a jelenben és a szemem-szemünk előtt szétesni látszódó Magyarhonban öli egymást az egykor oly' szeretett magyar népem,- én milyen jogon szólhatnék bele az agyatlan önmegsemmisítés folyamatába? Úgy hiszem ezt a magyarok népe (de Európa népei ugyancsak, nélkülem is meg tudják tenni.
Azért napi szinten figyelem a világon történt változásokat és energiahullámzását... Szédületes, ami történik a világ szinte minden pontján.
Nem hittem volna, hogy valaha átélhetem azt az érzést amikor láthatom ahogy valósággá válnak a még gyerekkoromban olvasott szavak:
ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD!
Ezt az írást nem én álmodtam ki magamból, hanem a Q-Great Awakening Magyarok csatornáján olvastam. Ami a spiritualitást illeti - azon okból nem foglalkozom vele, mert a hirdetői között iszonyúan sok idiótát látok, amelyik meg nem tűnik annak az - számomra - túlságosan is erőlteti, hogy elhiggyem neki amit üzen. Megtartom magamnak azt a jogot, hogy én döntsem el, melyik információt vagyok képes befogadni önszántamból, vagy azért mert "bejön" az előadó vagy az író stílusa, de azt nem viselem el amikor a nyakamba liheg valamelyik - önmagát prófétának hirdető, többnyire erőszakos - idióta. Azok olyanok mint az okostelefonok, a mai "okostelefonok” meg olyanok amit bakancssarokkal tiprok apró darabokra!
Aktuális folyamat: A leválás küszöbe
2018-ban volt egy álmom, amit azóta sem tudtam elfelejteni. Sokat foglalkoztatott ez az álom, mert rendkívül élethű volt. Mégsem adtam neki akkor még nagy jelentőséget — egészen addig, amíg 2019-ben nem láttam egy bölcs idős német hölgy videóját, aki már nagyon régóta Amerikában élt és még a Covid-időszak előtt arról beszélt, hogy szerinte milyen változások előtt állunk. Közben szinte ugyanazt a képet írta le, amelyet én egy évvel korábban álmomban láttam. Néhány évvel később pedig az arab világból is találkoztam valakinek a beszámolójával, amelyben ugyanaz az ábra jelent meg.
Megdöbbentő és mély élmény, amikor egy ennyire élénk, személyes álom később több teljesen független forrásból – ráadásul más országban és kontinensen élő emberektől – visszaköszön a valóságban.
A legtöbb ember hajlamos mélyen szégyellni az ilyen rendkívüli megtapasztalásokat, mert azonnal megszólal a belső vészcsengő: mit fognak gondolni mások? Félünk, hogy a környezetünk őrültségnek, túlzásnak vagy puszta képzelődésnek tartja azt, ami számunkra kézzelfogható valóság volt. Pedig az igazság az, hogy mindenki számára kizárólag a saját, közvetlen tapasztalása az egyetlen igazán valós igazság. Minden, ami ezen kívül esik – legyen az egy barát beszámolója, egy szakértő véleménye vagy egy idős hölgy videója –, másodkézből származó elmesélés, vagyis csupán „mese”, amíg mi magunk meg nem éljük. Éppen ezért a saját élményeinket elnyomni a külvilág véleményétől tartva olyan, mintha a saját valóságunkat áldoznánk fel a mátrix kollektív illúzióiért. Most tehát megfordítom ezt a folyamatot: az én „fikciómat” osztom meg a többség által elfogadott „valósággal”.
A mai világban a kritikus gondolkodás talán az egyik legfontosabb eszközünk ahhoz, hogy az ember pozitív tudjon maradni és ne engedje, hogy a félelmei vegyék át az uralmat az élete felett. Ezért ne higgyetek el nekem sem semmit! Talán inkább csak gondolkodjatok el azon, amit üzenni kívánok, vagy akár kérdezzetek, hogy megismerhessük egymás meglátásait és tapasztalatait. Mert az én 2018-as álmom, a 2019-es videó találkozása és a későbbi harmadik visszaigazolás egy olyan belső bizonyosság, amelyet senki más nem érthet meg pontosan úgy, ahogyan én. Ez vonatkozik mindenki saját belső bizonyosságára is egyaránt.
Most azonban megosztanám veletek ennek az álomnak a tartalmát. Az AI-nak köszönhetően egy illusztrációban is meg tudtam valósítani azt, amit akkor láttam, és másnap le is rajzoltam magamnak. Hogy miért teszem ezt? Ugyanabból az okból, amiért az ember a szeretteivel megosztja az aggodalmait, mert figyelmeztetni és óvni szeretné őket attól, ami bekövetkezni látszik.
Mert a legmegrázóbb fordulat az, amikor az álom egyszer csak kezd megelevenedni a szemünk előtt. Mi történik ilyenkor? A belső, intim megélés hirtelen kilép a privát szférából és a valóság szövetévé válik. Amikor azt látja az ember, hogy a mai világunk mindennapi folyamatai, a hírek és a kézzelfogható események egybevágóan, pontosan ugyanabba az irányba haladnak, mint amit évekkel ezelőtt megálmodott, hátborzongató bizonyosságot kap.
Ez a pillanat teljesen átírja az addigi szabályokat: az az élmény, amit korábban talán még önmaga előtt is titkolni vagy szégyellni próbált a külvilág ítéletétől félve, másokon és a kollektív valóságon keresztül nyer végső visszaigazolást. Ami egykor csak egy magányos éjszakai kép volt, az ma már a szemünk előtt zajló történelem. Ez a fajta egybeesés már nem hagy helyet a kételynek. Megmutatja, hogy a saját, közvetlen tapasztalás nemcsak hogy valós, de néha sokkal tisztábban látja a jövőt, mint bármilyen racionális elemzés. Nem szuperképességekről beszélek, hanem egy egyszeri, tiszta velem megtörtént tapasztalásról.
A Földet láttam, de nem úgy, ahogyan ismerjük.
Mintha egy nálánál nagyobb, természetes energiamezőhöz – egy magasabb forráshoz – kapcsolódna egy keskeny csatornán keresztül. Ez a kapcsolat már veszélyesen elvékonyodott, mintha a Föld lassan leválni készülne róla. Emberek próbáltak átjutni ezen a szűk kapcsolódási ponton. Voltak, akik már átértek.
Voltak, akik minden erejükkel kapaszkodtak, küzdöttek és szenvedtek az átjutásért. És voltak olyanok is, akik a másik irányba fordulva továbbra is görcsösen ragaszkodtak ahhoz a szimulációhoz, amelyet addig valóságnak, biztonságnak és életnek hittek.
Nem állítom, hogy ez bármit bizonyít. Nem tudom, hogy álomról, szimbólumról, kollektív emberi érzékelésről vagy a rendszerből való lekapcsolódás képeiről van-e szó. Amikor azonban ugyanaz a motívum egymástól távol élő, egymást nem ismerő embereknél újra és újra megjelenik, akkor én ezt már nem tudom egyszerű véletlenként félretenni.
Ma már nem egyszerűen egy különös álmot látok benne, hanem egy folyamatot. Az emberiség egyik része görcsösen kapaszkodik abba, amit eddig valóságnak, biztonságnak és életnek nevezett, miközben egy másik része már érzi, hogy valami alapvetően megváltozott. A régi rendszerben maradó világban nem egyszerűen „rossz embereket” látok, hanem olyanokat, akik annyira beleolvadtak a kapott programokba, hogy alig látszik bennük az a belső, lelki szikra, amely képes lenne még kérdezni, érezni, kételkedni, szeretni és önmagára nézni. Ők azok, akik annyira reménytelenül függnek a rendszertől, hogy a végsőkig harcolni fognak a védelmében, mert a rendszer bukása számukra a saját valóságuk megsemmisülését jelentené.
Ha nagyon leegyszerűsítem azt, amit én ebből a képből érzek, számomra körülbelül 20–80-as arány rajzolódik ki. Nem tudományos adatként mondom, hanem ez az én belső megélésem. Úgy érzem, talán az emberek kisebb része az, akiben ez a lelki szikra még láthatóan dolgozik, és kai valóban hajlandó megkérdőjelezni a szimulációt, amit készen kapott a világtól. És talán sokkal többen vannak azok, akik jelenleg még teljesen azonosulnak a külső rendszerrel, a szerepeikkel, a félelmeikkel, a fogyasztással, a státusszal, a tömeggel, a folyamatos mesterséges ingerrel vagy azzal a virtuális biztonsággal, amelyben eddig éltek — és amelyet mindhalálig oltalmazni próbálnak.
Amikor az arab világból érkező harmadik visszaigazolással is találkoztam, valami bennem megváltozott. Azt értettem meg, hogy nekem nem az a feladatom, hogy mindenkit felébresszek. Nem az a feladatom, hogy azokkal harcoljak, akik kinevetnek, elítélnek vagy támadnak azért, mert kimondom azt, amit gondolok. És nem az a feladatom, hogy a rendszer által irányított internetes trolloknak bizonyítsak bármit.
Elfogadom, hogy az őszinte szavaim miatt lesz, aki ítélkezik felettem. Elfogadom, hogy lesz, aki kinevet. Lesz, aki támad. Lesz, aki megalázni próbál. És azt is elfogadom, hogy amit én látok ebben a képben, azt nem mindenki fogja ugyanígy látni. Azonban valahol itt értettem meg azt is, hogy nekem nem arra a többségre kell fordítanom az energiámat, amely mindenáron vissza akar húzni a kollektív álomba. Arra a kisebb részre akarok figyelni, amelyben még ott van a kérdés. Ott van a nyugtalanság. Ott van az érzés, hogy valami nem stimmel a díszletek között. Ott van a vágy arra, hogy ne csak kívül keressen választ. Ott van még a lelki szikra. És ha valóban csak húsz százalék ilyen ember van, akkor nekem az a húsz százalék elég. Nem azért, mert jobbnak tartom őket, hanem azért, mert bennük még van mozgás, bennük még él a szabad akarat.
Számomra ezért ábrázolja a kép közepe a lényeget. Az a vékony átjáró. Az a fázis, amikor a régi program már nem tart meg, de az új valóság még nem vált biztonságossá. Akik ott kapaszkodnak, azok nem gyengék. Talán éppen ők járják a legnehezebb utat. Mert felismerni az illúziót még viszonylag könnyű. Elengedni azt az életet, identitást, hitrendszert vagy mesterséges biztonságot, amelyben évtizedeken keresztül léteztünk, már egészen más.
A kép felső részét sem mennyországnak látom. Nem vallási helynek. Nem a „kiválasztott emberek” világának. Hanem egy másfajta emberi állapotnak, egy tiszta, módosított frekvenciának: kevesebb félelemnek, kevesebb bizonyításnak, kevesebb kényszeres kapaszkodásnak. Több jelenlétnek, több természetességnek, több valódi kapcsolódásnak, több tiszta szeretetnek.
Ha spirituális felszabadulásról beszélek, számomra ez nem azt jelenti, hogy el kell hagynunk a materiális világot. Éppen ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy képesek vagyunk benne élni anélkül, hogy a rendszer teljesen birtokolna bennünket. És ha ezt a képet a mai világhelyzetre vetítem, nehéz nem észrevennem a párhuzamot. Számomra a világ régi rendszerei megkérdőjeleződtek. A biztosnak hitt kapaszkodók gyengülnek. Az emberek egyre erősebben kénytelenek szembenézni azzal a kérdéssel: hová tartoznak, és mit választanak, amikor a régi világ illúziója és az új tudatosság közötti szakadék végleg bezáródik.
Hol van tehát a 20%?
Utóirat: Folyamatosan figyelem a politikai változásokat és már a vihart látom, nem a vihar előtti csendet... Az otthon élő (vagy vegzáló) magyarok, szerintem túlságosan be vannak zárva a saját pszichikai börtönükbe. Azzal tisztába n vagyok, hogy a számukra szabad és elfogadható élet pillanatnyilag kilátástalannak látszik, de azt is látom, hogy úgy érzik magukat mintha egy moziban, a széken ülve, pattogatott kukoricát rágcsálva csak arra várnak, hogy végződik a film, de nem a mozi ülőhelyeit kellene elfoglalni, hanem a Nagy Nemzeti színház már elhúzott függönye mögötti színpadot Minden magyarnak együtt!. Akkor fog élő adásban beindulni a "műsor" ami nem lesz vígjáték esetleg végjáték, dráma. Persze nem biztos, hogy annál a darabnál az első és talán az utolsó előadásra oda sereglő "nézősereg", hogy fog reagálni; Tapssal, vagy a zsebükben hozott paradicsomnak álcázott kézigránátokkal...
(Gerry)
